Apja, fia
Karinthy Ferenc új novellaválogatása
legsikeresebb szerzők és a zajosan népszerű közéleti figurák sorába tartozott, de jószerével még a titáni apa fölébe tornyosuló árnyát is feledtetni tudta. Mostanság, alig több mint másfél évtizeddel a halála után már nem ilyen kedvező írásművészetének, irodalmi jelentőségének értékelése, s az életében oly gyakran Karinthy Frigyes fiaként felemlített író ma már paradox módon jórészt gyermeke, Márton Ördöggörcs című családregényének köszönheti emlékezetének fenntartását.
Ennek a felemás, s tegyük hozzá, igazságtalan állapotnak – legalább részleges – kiigazítását remélhetjük a Ciceró Könyvstúdió új kötetétől, amely Karinthy Ferenc novelláiból, rövid prózai írásaiból ad minőségi válogatást.
A könyv írásaiból a Karinthy Ferenc életművével, alakjával kevésbé vagy egyáltalán nem ismerős olvasó számára is érzékelhetővé válnak az író eldisputálhatatlan erényei, s egyúttal teljesítményének művészi és emberi korlátai. A válogatás, amelynek első darabjai az ötvenes évek közepén, azaz a hipervonalas és mélysztálinista Kőművesek, valamint a figyelemreméltó, bár merőben problematikus (viszont Kossuth-díjat fialó) Budapesti tavasz nyomában keletkeztek, nyilvánvalóvá teszi, hogy a szerző mesteri visszaemlékező, anekdotikus mesélőkedve, poentírozása, nyelvérzéke remek, s hogy portréi rendszerint felettébb sikerültek. A Karinthy Frigyes háztartását és társas életét felvillantó Baracklekvár például egyszerre ad hű, vagy – ami még fontosabb – művészileg igaz képet a zseniális apáról, a családról, s a letűnt kor kékharisnyáiról és kávéházi bölcselőiről. A Béla bátyám a szélhámosként tündöklő anyai nagybácsi legendaelemekkel gazdagított pályaképét adja, a Víz fölött, víz alatt egy zseniális, ám lejtőre került pólós karriertörténete, míg az 1958-as Marci az azóta színigazgatóvá serdült fiúgyermek kezelhetetlenségét, vásottságát montírozza össze saját kiskamaszkorának emlékképeivel.
Szeretnivaló, jóízű írások ezek, s bár nemegyszer Frigyes alakját idézik, hangjuk nem emlékeztet az apa hol kesernyésen intellektuális, hol meg fantasztikus vagy épp költői elemekkel dúsított novellisztikájára. Sokkal inkább a magyar próza népszerű anekdota-vonulatához soroltatnak, s alkalmasint fogyatékosságuk is ebben rejlik: a csattanó, a kerekdedség, a mindenkor az olvasó pillanatnyi elvárására sandító komponálás szűk térre szorítja Karinthy Ferenc amúgy rokonszenves írásait. S az idomulás, a siker- és tetszésvágy, ami oly karakteressé tette Karinthy jelenlétét a szocialista nyilvánosságban, más módon is ráütötte bélyegét egyik-másik írására. Az utazási lehetőségekre, külföldi ösztöndíjakra mindenkor rámozduló irodalmár erősen kultivált zsánere, az emigránsportré és -életkép olykor bizony éppenséggel nem ment’ a hamisságtól. Ám még ezek között is akad tartósan, mi több, maradandóan szellemes írás, mint amilyen az 1969-es Szegény Magyarország, benne az elgondolkodtatóan groteszk játékkal, hogyan is alakulna történelmünk elbeszélése, ha a korából hat évet letagadó disszidens következetesen visszaveszi ezeket az esztendőket históriánkból: 1854-es március 15-ével, 1006-ban megkeresztelkedő országgal, XVIII. János pápa által küldött koronával, hat évvel megtetézett nagy magyar megkésettséggel.
László Ferenc (Medical Tribune)
Karinthy Ferenc: Mi van a Dunában? Ciceró, 2008, 348 oldal, 2690 Ft.
