Jobb volt a régi?

Lefúrt lábú énekesek

Az utóbbi évtizedekben az opera lett a vezető posztmodern műfaj. Pontosabban – mivel a kortárs szerzők nemigen jeleskednek a műnemben – az operajátszás, az opera mint zenés színház, mint színházi esemény. A Nyugat dalszínházaiban egyre-másra láthatók régi, elavultnak hitt darabok már-már avantgárd rendezésű felújításai. A repertoár hihetetlenül kibővült; a mai operai színjáték megvalósítja Wagner régi elképzelését az összművészetről. De miközben az operai színjátszás soha nem látott virágzásnak indult, a zenei megvalósítás gyakran félresikerül – és rosszabb pillanatainkban visszavágyódunk a „lefúrt lábú énekesek” korába: igaz ugyan, hogy ők a színpadon nem csináltak az égvilágon semmit, a hangjuk viszont bearanyozta életünket.

E két új lemez hallatán ugyanezt érezzük. A Fidelio felvétele 2003-ban egy koncertszerű előadás alapján készült, és ugyanez a szereposztás volt a húsvéti salzburgi játékok egyik attrakciója. A világ egyik legjobb zenekarát új főnökük, az angol Sir Simon Rattle vezényli, ez garancia a hangzás tökélyére. És nem is csalódunk: a zenekar a partitúra legtitkosabb rejtekajtóit is tágra nyitja, a nemrég közreadott Beethoven kritikai kiadás alapján dolgozó Rattle csodákat művel. Amikor a nyitány véget ér, kéjesen várjuk a folytatást.