Jelentős szerephez jut az egyház
2006. december 01. 00:00
Egyházi kórházak nélkül összeroppanna az egyébként is nehezen működő olaszországi egészségügy. Milánóban a „legjobb” kórház a Szent Raffael, Rómában a terhes nők egymással versenyeznek, hogy bejussanak a Fatebenefratellibe (a jótevő szerzetesek kórházába). Gyermekeiket a Gyermek Jézus kórházba viszik, Itália szuperkórháza pedig a legfejlettebb technológiájú genetikai kutatóközponttal működő San Giovanni, Rotondóban található, a csodatevő Pio atya ferences kolostora mellett. És akkor még nem esett szó a pápa klinikájaként ismert Gemelliről és az Opus Dei orvosi egyetemmel összekötött római kórházkomplexumról.
A nevekből is kitűnik, hogy a kórházak többsége eredetileg is gyógyító-ápoló rendeké volt; mai működésüket az 1978-as olasz egészségügyi reform szabályozza. Az állami kórházakkal egy szintű ellátást nyújtó egyházi intézmények – az olasz állam és a Vatikán között aláírt lateráni paktum értelmében – költségvetési támogatásban részesülnek, és a betegeknek ambuláns kezelés esetén ugyanannyiba kerülnek, mint az állami kórházak szolgáltatásai. A római Gemelli klinikára akárkit beutalhatnak (imádkoznak is a római betegek a mentősöknek, hogy oda vigyék be őket). A különbség az orvosok fizetésében van: hacsak nem híres egyházi kórházról van szó, a bérek rendre jóval alacsonyabbak, mint a közegészségügyben. Igaz, az olasz orvosok egyszerre itt is, ott is dolgoznak – két fizetésért.
Előfordul, hogy az egyházi kórház (mint a római Szeplőtelen Szűz Mária bőrklinika, amely a gyógyszertárakban árulja saját dermatológiai készítményeit a sampontól a sminkkészletig) a nem létező államit helyettesíti. Az egyház tartja kézben a szanatóriumok és szociális otthonok nagy részét is, de ezek igénybe vételét nem mindenki engedheti meg magának. Hogy egy ápolónő esetleg apáca, ez semmi gondot nem okoz az olaszoknak, hiszen az állami kórtermek faláról sem hiányzik a feszület, a kórházfolyosókat pedig Szent Antal vagy Madonna szobra őrzi.
A hátrányos helyzetűek, a hajléktalanok, bevándorlók segítésében is az egyház vállal oroszlánrészt: a Caritas működteti az olaszországi menhelyeket, ingyenkonyhákat. A római Szent Péterbazilika jobb oldalán, a Vatikán falában, kalkuttai Teréz anya nővérei adnak meleg fürdőt és ételt a rászorulóknak, akik hosszú sorokban várakoznak. A jótékonyságban mások is az élen járnak: az AC Milan labdarúgócsapata a milánói gyermekklinikát támogatja, más karitatív szervezetek mentőautókat vásárolnak, a híres labdarúgó, Francesco Totti öregek otthonát tart fenn. Nélkülük tragikus lenne a helyzet. Itáliában nincs pénz például védőnői szolgálatra: önkéntes szülőnők hoztak létre saját hálózatot, amely azonban forráshiány miatt csak a gazdagabb északon hozzáférhető.
Hasonlóképpen pályázattal nyert önkormányzati, megyei és tartományi támogatásból tartja fenn magát a szintén önkéntesekből álló Ezüstszál idősgondozó egyesület.
A nevekből is kitűnik, hogy a kórházak többsége eredetileg is gyógyító-ápoló rendeké volt; mai működésüket az 1978-as olasz egészségügyi reform szabályozza. Az állami kórházakkal egy szintű ellátást nyújtó egyházi intézmények – az olasz állam és a Vatikán között aláírt lateráni paktum értelmében – költségvetési támogatásban részesülnek, és a betegeknek ambuláns kezelés esetén ugyanannyiba kerülnek, mint az állami kórházak szolgáltatásai. A római Gemelli klinikára akárkit beutalhatnak (imádkoznak is a római betegek a mentősöknek, hogy oda vigyék be őket). A különbség az orvosok fizetésében van: hacsak nem híres egyházi kórházról van szó, a bérek rendre jóval alacsonyabbak, mint a közegészségügyben. Igaz, az olasz orvosok egyszerre itt is, ott is dolgoznak – két fizetésért.
Előfordul, hogy az egyházi kórház (mint a római Szeplőtelen Szűz Mária bőrklinika, amely a gyógyszertárakban árulja saját dermatológiai készítményeit a sampontól a sminkkészletig) a nem létező államit helyettesíti. Az egyház tartja kézben a szanatóriumok és szociális otthonok nagy részét is, de ezek igénybe vételét nem mindenki engedheti meg magának. Hogy egy ápolónő esetleg apáca, ez semmi gondot nem okoz az olaszoknak, hiszen az állami kórtermek faláról sem hiányzik a feszület, a kórházfolyosókat pedig Szent Antal vagy Madonna szobra őrzi.
A hátrányos helyzetűek, a hajléktalanok, bevándorlók segítésében is az egyház vállal oroszlánrészt: a Caritas működteti az olaszországi menhelyeket, ingyenkonyhákat. A római Szent Péterbazilika jobb oldalán, a Vatikán falában, kalkuttai Teréz anya nővérei adnak meleg fürdőt és ételt a rászorulóknak, akik hosszú sorokban várakoznak. A jótékonyságban mások is az élen járnak: az AC Milan labdarúgócsapata a milánói gyermekklinikát támogatja, más karitatív szervezetek mentőautókat vásárolnak, a híres labdarúgó, Francesco Totti öregek otthonát tart fenn. Nélkülük tragikus lenne a helyzet. Itáliában nincs pénz például védőnői szolgálatra: önkéntes szülőnők hoztak létre saját hálózatot, amely azonban forráshiány miatt csak a gazdagabb északon hozzáférhető.
Hasonlóképpen pályázattal nyert önkormányzati, megyei és tartományi támogatásból tartja fenn magát a szintén önkéntesekből álló Ezüstszál idősgondozó egyesület.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
