Ilyen egyszerű
2008. július 01. 00:00
Herreweghe több mint harminc éve alapította együttesét; a kórus manapság a világ (egyik) legjobb énekkara. Szerencsére nem kizárólag lemezélményeket kell most hirtelen felidéznünk, idehaza is hallhattuk őket Bach, Bartók vagy Stravinsky műveiben. Hogy mennyire eszményi a kórus hangzása, azt magam a Zsoltárszimfóniában fogtam fel. Akkor értettem meg Herreweghe egyik nyilatkozatát is, melyben arról beszélt, hogy ő vezénylés közben is egész egyszerűen csak „élvezni akarja énekesei hangját”. Nos, ez az „élveteg” figyelem valóban alapjaiban határozza meg Herreweghe karmesteri attitűdjét. Ő ugyanis nem, vagy alig vezényel. Nem dob be trükköket, nincsenek ordító karakterek, nem tolja az előtérbe az értelmezést, muzsikusi habitusát eredendő csendessége határozza meg. Unalmas, sótlan fapofa? Talán igen, ám keze kicsiny intései nyomán valahogy mégis mindig a lényegre irányul a figyelem. Sokat bíz a „megmagyarázhatatlanra”, s ebben a tekintetben manapság alig-alig akad párja. Legutóbbi CD-je Bach 95. kantátájának címét kapta („Christus, der ist mein Leben”). S ha a felvételen nem szerepelne a BWV 84-es „Ich bin vergnügt mit meinem Glücke” kantáta, akkor teológiai- liturgiai értelemben igen egységes lemez született volna. Miként Gardiner kantátazarándoklatának koncertjei, ez a lemez is az azonos tematikájú vasárnapi istentiszteletre írt kompozíciókból áll. Bach a 95., a 27. („Wer weiss, wie nahe mir meine Ende”), és a 161. („Komm, du süsse Todesstunde”) kantátát a Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnapra írta (szeptember vége, október eleje), az erre a napra rendelt evangélium szövege Lukács evangéliumából származik (A naini ifjú feltámasztása). A legkorábbi az 1715-ös (Weimar) 161. kantáta, a címadó (BWV 95) kompozíció Lipcsében, 1723-ban került bemutatásra, a 27-es számú darab pedig 1726-os keltezésű. Három különböző librettista jegyzi a szövegeket (kettő ismeretlen), de mindhárman (igazodva az evangéliumi helyhez kapcsolódó korabeli prédikációs gondolatmenethez) a halál utáni sóvárgás édes-boldogító érzése köré fonják metaforáikat. Mert Jézus csodatétele nem pusztán egy kizárólag önmagát magyarázó, isteni tett, sokkal inkább az én eljövendő feltámasztásomnak a mintája. S a feltámadás boldogságában annál hamarabb részesülök, minél korábban halok meg. Ilyen egyszerű.
A naini ifjú feltámasztásának ez a számunkra kanyarulatos értelmezése (boldog weimariak és lipcseiek, még nem ismerték sem a hermeneutikát, sem a dekonstrukciót!) érezhetően inspirált állapotba hozta a korabeli költőket. Alfred Dürr nyomán elevenítsünk fel egy hasonlatot a „Jöjj, édes halálóra” (BWV 161) Salomon Franck által írt szövegéből! A nyitóáriában a „Lélek mézet eszik az oroszlán szájából”. Az istentiszteleti közösség ekkor egy emberként és gondolatban felidézte a Bírák könyve megfelelő elbeszélését, melyben Sámson megöl egy oroszlánt, néhány nappal később a dögbe méhcsalád költözik, és Sámson eszik a mézből. S miként az oroszlán teteméből édes táplálék fakad, úgy lesz az én halálom is valóságosan édes és életadó. Ilyen egyszerű.
Persze a három kantátaszöveg költőisége, hangsúlyai (örök kérdés, hogy e szövegek kialakításában mekkora szerep jutott Bachnak) több ponton eltér, a világ leghasznosabb dolgának tűnik az eltérések követése (szövegkönyv mellékelve), a zenei stílus, technika rendkívüli gazdagságának regisztrálása. Talán mindennél csak egy hasznosabb dolog van: a kantátákat keletkezési időrendben hallgatva megfigyelni, hány arca van a tökéletességnek.
Az énekkar és a régi hangszereken (vagy kópiákon) játszó zenekar csodálatos, és a bónuszkantátának is (BWV 84) – az itáliai előképhez hasonló szólókantátáról van szó – felfogjuk az értelmét, hiszen Dorothee Mields szólóit egyszerűen öröm hallgatni.
J. S. Bach, Kantáták. Collegium Vocale Gent,
vez.: Philippe Herreweghe. Harmonia Mundi
A naini ifjú feltámasztásának ez a számunkra kanyarulatos értelmezése (boldog weimariak és lipcseiek, még nem ismerték sem a hermeneutikát, sem a dekonstrukciót!) érezhetően inspirált állapotba hozta a korabeli költőket. Alfred Dürr nyomán elevenítsünk fel egy hasonlatot a „Jöjj, édes halálóra” (BWV 161) Salomon Franck által írt szövegéből! A nyitóáriában a „Lélek mézet eszik az oroszlán szájából”. Az istentiszteleti közösség ekkor egy emberként és gondolatban felidézte a Bírák könyve megfelelő elbeszélését, melyben Sámson megöl egy oroszlánt, néhány nappal később a dögbe méhcsalád költözik, és Sámson eszik a mézből. S miként az oroszlán teteméből édes táplálék fakad, úgy lesz az én halálom is valóságosan édes és életadó. Ilyen egyszerű.
Persze a három kantátaszöveg költőisége, hangsúlyai (örök kérdés, hogy e szövegek kialakításában mekkora szerep jutott Bachnak) több ponton eltér, a világ leghasznosabb dolgának tűnik az eltérések követése (szövegkönyv mellékelve), a zenei stílus, technika rendkívüli gazdagságának regisztrálása. Talán mindennél csak egy hasznosabb dolog van: a kantátákat keletkezési időrendben hallgatva megfigyelni, hány arca van a tökéletességnek.
Az énekkar és a régi hangszereken (vagy kópiákon) játszó zenekar csodálatos, és a bónuszkantátának is (BWV 84) – az itáliai előképhez hasonló szólókantátáról van szó – felfogjuk az értelmét, hiszen Dorothee Mields szólóit egyszerűen öröm hallgatni.
J. S. Bach, Kantáták. Collegium Vocale Gent,
vez.: Philippe Herreweghe. Harmonia Mundi
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
