Tudomány
Homo musicus
2010. február 28. 11:22
.gif)
Egyes felmérések szerint egy átlagos tinédzser naponta akár több mint két órát is eltölt zenehallgatással. A zenét mindig is az emberi kultúra egyik legkifinomultabb megjelenési formájának tartották. Az utóbbi években az antropológusok és nyelvészek mellett biológusok is keresik a zene iránti mély vonzalmunk magyarázatát.
A lipcsei Max-Planck Kutatóintézet munkatársai a csádi erdők mélyén leltek rá olyan természeti bennszülött törzsekre, melyeknek tagjai még sohasem hallottak idegen zenét. Kísérletükben azt szerették volna megvizsgálni, hogy vajon a „nyugati” zene tapasztalat hiányában is hasonló érzelmeket vált-e ki bennük. A mafa törzs tagjairól kiderült, hogy legalább három alapérzelem esetében (boldogság, szomorúság és félelem) nagy biztonsággal találták el az európai zene által sugallt hangulatot. Bár a kutatók szerint az eredmények a zene által közvetített érzelmi állapotok ősi meglétéről tanúskodnak, a tanulmányból az is kiderül, hogy a vizsgált mafák tíz százaléka nem volt képes felismerni a megfelelő érzelmi állapotot. Mindez a tanult hatások fontosságára is felhívja a figyelmet.
Költséges és fölösleges?
Az ember zene iránti fogékonysága Charles Darwinnak is feltűnt. Az evolúciós gondolkodás megalapozója a zenét a „szépség” kifejezésének tartotta, melynek fontos szerepe lehet a párválasztásban. Darwin szerint a zene ugyanúgy hat, mint az udvarló pávahímek szélesre tárt farktollai, melyek szépségüknél fogva „csábítják” el a nőstényt. Ezt a gondolatot több mint száz évvel később az amerikai Geoffrey Miller dolgozta ki alaposabban. A magyarul is megjelent, A párválasztó agy című könyvében részletesen mutatja be, hogy a zene művelése az egyed szempontjából igen költséges (és „fölösleges”) tevékenység, mely ugyanakkor kismértékben genetikai szabályozás alatt áll („tehetség”). Miller szerint mindez arra utal, hogy a zenei képesség felhívja a másik figyelmét az illető különleges képességeire, aminek a párválasztásban lehet jelentősége.
Zene és nyelv: mi volt előbb?
A nyelvészek jelentős hányada úgy gondolja, hogy a zene nem más, mint a nyelvi képesség egyik speciális formája. Elképzelésük szerint az emberi evolúció során először a nyelv jelent meg, és a zenei képesség egy „véletlen” következménye. Az amerikai nyelvész Steven Pinker szerint a zene iránti vonzalmunk azért maradhatott fent, mert nem jelentett hátrányt az ember számára, ugyanakkor jól kiegészítette a nyelvből részben kikopó érzelmi állapotokra való közvetlen utalást. Az elméletet alátámasztja, hogy egyes kutatások szerint a majmok természetes hangok iránti preferenciáját zenei hangok esetében nem lehet kimutatni. Ugyanakkor a madarak és az emlősök között is sok olyan fajcsoport van, melynek tagjai kifejlett zenei képességekkel rendelkeznek. Az énekes madarak vagy a papagájok, illetve a tengeri emlősök (delfinek, fókák) hangadását a kutatók nem véletlenül nevezik „éneknek”. Kimutatták, hogy ezeket az énekeket az állatok fiatalkorukban a szüleiktől tanulják, csakúgy, mint az emberek.
Pinker szerint a mai ember zenekedvelése „túlzásba vitt” kulturális viselkedésforma, amely a hangszerek, illetve a hangrögzítő eszközök megjelenésével fokozatosan uralta el az ember életét.
Bár Miller és Pinker elmélete is igen tetszetős, érdemes megvizsgálni a zene közösségteremtő erejét. A zenélés, illetve a zenehallgatás ugyanis csak ritkán érint két embert. Sokkal gyakoribb, hogy a zene, illetve a zenélés közösségi tevékenység eredménye, amelyben a társaság egy része kelti a zenét, és a másik rész hallgatja. Ráadásul a hallgatók szerepe sem mindig passzív, hiszen a zenétől elválaszthatatlan a tánc, amely szintén több ember összehangolt tevékenysége. E gondolat mentén jutott el Ian Dunbar a felismerésre, hogy a zene elsődleges funkciója talán épp a csoport tevékenységének szinkronizációja lehetett. Feltehető, hogy a mai fiatalok körében tapasztalható érdeklődés a közösségi zenélés iránt is ezen ősi helyzetre vezethető vissza.
Gyógyító zene
Sokan gondolják, hogy a mai civilizáció káros hatásaitól sújtott világunkban a zenének jótékony hatása lehet. Meglepő, hogy ezt a hiedelmet milyen kevés körültekintően elvégzett kutatás támasztja alá, így nehéz arra is hihető bizonyítékot találni, hogy a terhesség során hallott zene hosszabb távon jótékonyan befolyásolja a gyerekek fejlődését, noha a szülőszobában zenét hallgató csecsemők kevesebbet sírnak, ha a születés előtt ugyanazt a zenét hallották.
Egy újabb finn tanulmány szerint a zenehallgatás több héttel is felgyorsíthatja a stroke-ból (szélütés) való felgyógyulást. A 60 beteggel végzett vizsgálatban a napi legalább egy órán keresztül zenét hallgatók számos kognitív képességet mérő tesztben mutattak jobb teljesítményt, mint a szöveges felvételeket hallgató betegtársaik. A kutatást végző Teppo Särkämö hangsúlyozza: nem tudható, hogy a zenehallgatás közvetlenül befolyásolta-e a gyógyulást, vagy csupán a betegek jobb közérzetéhez járult hozzá. Petr Janata kaliforniai kutató szerint a zenehallgatás lényegesen javíthatja az Alzheimer-kórban szenvedők életét is. Olyan agyi részeket aktivál, amelyeket a betegség csak viszonylag késői stádiumban ér el. Vizsgálatok kimutatták, hogy ezeknek az agyi központoknak az aktiválása segíti a memória felidézését is. Elképzelhető, hogy a memóriazavarral küszködő betegeknek a zenéről előbb jut eszébe valami, mint ha a megfelelő kifejezést hallanák.
Miklósi Ádám, Heti Válasz Online
