Hazatérni sem egyszerű

– Több mint tíz évig dolgozott Manchesterben, illetve Bristolban ortopéd sebészként Hegedűs Zsolt. Neve sokaknak ismerős lehet, ő ugyanis a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének alelnöke és az 1001 orvos hálapénz nélkül Facebook-csoport egyik vezetője. Mint mondja, nem azért jött haza, hogy ugyanabban a feudális, hálapénzzel terhelt rendszerben folytassa, ahonnan anno kvázi elmenekült.

– Már egyetemi éveim alatt, később szakorvos-jelöltként és kezdő orvosként is úgy éreztem, nem tudom magam hosszú távon elképzelni a magyar egészségügyben, ha nem változik semmi. Annak ellenére sem, hogy nagyon jó főnökeim, kollégáim voltak, nemcsak hagytak operálni, de tanítottak is az ORFI-ban és a MÁV Kórházban. Ám amiben bíztam, hogy az ország demokratizálódásával együtt az orvoslás és az egész egészségügyi ellátórendszer is jobb irányba mozdul, nem következett be, így éltem a lehetőséggel, és 2005-ben Nagy-Britanniába mentem dolgozni. Tíz évig kint éltem a családommal. Ott sokkal szabályozottabbak, szervezettebbek a betegutak. Mivel nem hálapénzvezérelt az ellátás, a betegek nem orvost, hanem általában intézményt választanak. A lényeg, hogy a beteget a legjobb színvonalon ellássuk, ennek rendelünk alá mindent. Ezért a szó valódi értelmében betegközpontú az egészségügy: mindenre időt hagyunk, odafigyelünk a betegre, megválaszoljuk a kérdéseit, és amennyire csak lehet, bevonjuk az állapotával kapcsolatos döntésekbe. Ha pedig úgy ítélem meg, hogy valamilyen eszközből, anyagból, gyógyszerből a legújabb, legdrágább kell, és szakmailag megindokolom, akkor megkapom. Az orvosok között van ugyan fölé- és alárendeltség, vannak vezetők, de azok inkább szakmai vezetők, akiknek az a dolguk, hogy korrekten, a legjobb protokollok szerint, minőségi ellátást nyújtsanak. Létezik ugyan hierarchia, de ez nem olyan, mint itthon. A szakmai vezetőket maguk közül választják az orvosok, így én már 35-36 évesen klinikai vezető lehettem a kollégáim szavazatával, valamint az orvos és kórházigazgató jóváhagyásával. Ezek a pozíciók azonban nem örökre, hanem két vagy három évre szólnak.

– A visszatérés bizonyára nem egyszerű.

– Sok cikk jelent meg az úgynevezett reverz kulturális sokkról, de ezt csak az érti meg, aki átéli. Azt hihetnénk, sokkal könnyebb visszatérni az embernek a saját nyelvi közegébe, kultúrájába, itt nem lehetnek nehézségek, és aztán rájön, hogy mégis vannak, mert sok mindent már másképp szokott meg a külföldi évek során, igazodott egy másfajta közeghez, nyelvhez, szokásrendszerhez. Nehéz elfogadni azt is, hogy az egészségügyi rendszer egésze sem változott az elmúlt tíz év alatt. Némely kolléga ugyanazokkal a technikákkal operál, mint amikor elmentem. Lehet, hogy nagyobb a rutinja, mert többet operált, de semmilyen újabb megoldást nem tanult, nem alkalmaz. Ez rossz érzés. Nehéz elfogadni, hogy itt nagyon lassan forognak a malomkerekek, nem érthető, miért nem lehet átvenni jó gyakorlatokat, miért kell mindig azt nézni, vajon mi a mögöttes szándék. Kint azt mondják annak, akinek van egy jó ötlete, nagyszerű gondolat, nosza, valósítsuk meg, vagy hogy dolgozz még egy kicsit rajta, mert érdemes. Itthon jött hozzám egy kolléga, szeretné megtanulni a nálam látott műtéti technikát, hogy náluk is meghonosítsa. Persze, tette hozzá, előtte azért meg kell kérdeznie a felettesét. Egy hónap múlva rákérdeztem, azt mondta, még nem volt olyan hangulatban a főnöke. Nem is lett az egészből semmi.

Van, aki eleve azért választ az orvosláson belül egy konkrét szakterületet, mert nemzetközi mezőnyben zajlik. Prodán Zsolt, a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet Csecsemő- és Gyermekszívsebészeti Osztályának megbízott vezetője legalábbis azt mondja, nem értelmezhető ennek a szűk területnek a „nemzeti szinten” való művelése. Ez egy állandóan fejlődő, a diagnosztikától a sebészeti eljárásokig tartó high-tech terület, ahol a gondolkodásnak, az együttműködésnek és ma már a centrumoknak is nemzetközinek kell lenniük.

– Fiatalként nagyon örvendtem, hogy vége a szocializmusnak, az oroszok kimentek, itt az új világ. Később aztán kiderült, hogy a demokrácia nem sólyom, hanem csiga. Ha ezt akkor tudom, talán eszembe sincs hazajönni, hiszen több állást is felajánlottak, de a három hónapos amerikai tartózkodásom után mégis visszatértem. Egyrészt félő volt, hogy elveszítem az itteni állásomat, másrészt még fontosabb volt az, hogy a kamasz gyerekek romantikájával hittem abban, itt is mindjárt nagy dolgok történnek. Akkoriban a régióban elég nagy volt a lemaradás a csecsemő- és gyermekszívsebészetben, amit az Európai Mellkassebészeti Társaság is érzékelt, ezért létrehoztak egy kelet–nyugat csereösztöndíjat, amelyet akkori főnököm, Lozsádi professzor ajánlásával elnyertem. Így sikerült kijutnom egy nagy franciaországi központba, ami nagyon sokat jelentett a szakmai fejlődésem szempontjából. Aztán több évtizedes küzdelem után végre a politikai igény is megfogalmazódott itthon egy új, korszerű gyermekszívközpont létrehozására. Ezért két év franciaországi tartózkodás után, szakmailag felvértezve hazajöttem a 2000-ben megnyílt központba, amely ráadásul vadonatúj épületben kapott helyet.

(...)

– Éreztem, hogy elfogy a levegő körülöttem, hogy én más sebességgel szeretnék haladni, mint az intézet, és erre még jött a Gyurcsány-periódusnak nevezett gazdasági összeomlás, amely kilátástalanná tett mindent. El voltam keseredve, és azt gondoltam, otthagyom ezt a szakmát. Meglepetésszerűen érkezett egy megkeresés Münchenből, hogy szeretnének velem dolgozni. Ez a hívás olyan pillanatban ért, amikor lelkileg már össze voltam csomagolva, tehát nem volt nehéz azt mondanom, hajrá, menjünk. Nagyon jót tett a váltás, hamar helyre tette az önértékelésemet és az önbizalmamat. Teljes szakmai támogatással, szabadon dolgozhattam, gyakorlatilag semmire nem mondtak nemet. Bármit kitaláltam és megindokoltam, azonnal támogattak, legyen annak bármilyen anyagi következménye is. Egy hónap alatt főorvos lettem, normális jövedelemmel és lakáskörülményekkel. Nem gondoltam, hogy ennyire jól fogom ott érezni magam, azt gondoltam, hamarabb hazajövök.

Ez azonban csak hat év után történt meg.

– Tovább akartam lépni, ehhez osztályvezetői állást kellett keresni. Ilyen ugyan lett volna Németországban, de akkor szóltak itthonról, hogy itt is szeretnének egy új osztályvezetőt, hát jöttem.

Hogy milyen nehézségekkel kellett szembenéznie, amikor hazajött, arra a következőket hozza fel példának. A kinti fizetése alig harmadát kapta itthon. Az árak európaiak, a minőség és főleg a garanciák azonban még nem. Amíg kitartott az ott félretett pénze, és nem voltak ennyire megszigorítva a szponzorációk, még el tudott menni külföldi konferenciákra, de mostanra ez gyakorlatilag lehetetlenné vált. Vezetőként kötelessége utánpótlást nevelni, nagyon kellenének a fiatalok a pályára, de ilyen kondíciókkal meglehetősen nehéz olyan rezidenst találni, aki akar és tud is majd gyermekszívsebész lenni.

További elbeszélésket a Magyar Idők riportjában olvashat.