Hat stratégiai lépés a magyar egészségügy megújításáért
Az új kormány felállásával az egészségügyben is adott a lehetőség egy új, építkezőbb szemléletre. A Primus Magánegészségügyi Szolgáltatók Egyesületének elnökeként azt remélem, hogy a következő ciklusban az ágazat jövőjéről egyre inkább nem rövid távú feszültségek, hanem hosszabb távú megoldások mentén tudunk gondolkodni. Lancz Róbert cikke a Portfolio-n.
A közfinanszírozott és a magánegészségügy nem két külön világ. Ugyanazok a betegek mozognak bennük, sokszor ugyanazok a szakemberek látják el őket. Éppen ezért a köz- és a magánszektor viszonyát nem politikai szlogenek mentén, hanem szervezési, finanszírozási és betegbiztonsági szempontból kell újragondolni.
A Primus részéről mi régóta azt képviseljük, hogy a magánegészségügy nem a közfinanszírozott rendszer ellenpontja, hanem az ellátórendszer érvényes, létező, szabályozandó és részben integrálható eleme. Az állam feladata nem az, hogy tagadja ezt a valóságot, hanem az, hogy világos kereteket, átlátható szabályozást és kiszámítható szereposztást hozzon létre.
Ehhez a következő ciklusban legalább hat területen lenne szükség konkrét lépésekre.
Az első a betegutak újraszervezése.
A mai rendszer egyik legnagyobb hibája, hogy a beteg túl sokszor magára marad benne. Nem tudja, mikor melyik ellátási szintre kell mennie, mikor érdemes várnia a közfinanszírozott ellátásra, mikor indokolt magánszolgáltatást igénybe vennie, és hogyan tud visszakerülni a rendszer másik oldalára. Ebből párhuzamos vizsgálatok, felesleges költségek és késői diagnózisok következnek.
Három konkrét megoldást javaslunk erre a problémára:
- Egyrészt ki kellene alakítani néhány nagy betegút-típusra egységes nemzeti protokollokat — különösen a mozgásszervi panaszok, a kardiológiai rizikószűrés és a daganatgyanús esetek ellátási útján. Ténylegesen alkalmazható betegútmodellekre van szükség, amelyek megmondják, hogy melyik ponton mi a következő lépés, melyik szolgáltatót kell felkeresni, milyen információ szükséges az átadáshoz.
- Másrészt szükség lenne szabályozott visszautalási mechanizmusokra a magán- és a közellátás között — legalább digitálisan egységesíthető dokumentációs és beutalási standardok formájában, amelyek biztosítják, hogy a beteg ne veszítse el az egyik oldalon megszerzett információit, mire a másik oldalra ér.
- Harmadrészt érdemes lenne pilot jelleggel néhány olyan területi vagy szakmai programot indítani, ahol a betegút-szervezés nem intézményi, hanem teljes ellátási lánc logikában történik. Ahol a kérdés nem az, hogy “kié” a beteg, hanem az, hogy hol látható el a leggyorsabban és legjobb minőségben.
