Hangody László hatalomról, kerülőutakról, köz- és magánellátásról
Hangody László az ország egyik legkeresettebb ortopédsebésze. Az elmúlt hetekben neki is bőven kijutott az „orvosbárók” ellen indított hadjáratból. Az orvosok, illetve a politika hatalmáról, várólistákról, kerülőutakról, a köz- és magánellátásról és az Uzsokiról beszélgetett vele a Népszabadság.
(...) Egyesek az utóbbi időben azon tekintélyorvosok közé sorolták, akikre az orvosbáró kifejezést használták.
Sértőnek éreztem. Elolvastam, hogyan definiálta az orvosbárót a kamarai elnök, és semmiben nem éreztem találva magam. Nem vettem el műtétet senkitől. Nálunk évente körülbelül ötezer műtét történik, ebből nagyjából kétezer protézisműtét. Én protetikából maximum kétszázat csinálok és a sportsebészeti műtéti számom is arányos a többiekével. Amióta itt dolgozom, az a szabály, hogy a baleseti ügyeletben, az, aki felvette a beteget, ha szakmailag alkalmas rá, meg is operálja. Ha még nem alkalmas rá, akkor segítséggel operálja. Az elektív ellátásban pedig alapvetően az műti a beteget, akinek a rendelésén megjelent, és aki előjegyezte. A szakorvosaink a műtétek döntő többségét el tudják végezni. Természetesen vannak specializációk, de olyan hierarchia nincs, hogy bizonyos műtéteket valaki azért kapna meg, mert magasabb beosztásban van. Nem tartottam vissza tudást, nem takartam el a kézmozdulataimat sem a műtőben. Rengeteg hazai és nemzetközi, élő műtétes tanfolyamot szerveztünk. Aki pedig azzal gyanúsít, hogy mások tudományos munkájára ültem rá, annak azt javaslom: menjen fel a Magyar Tudományos Művek Tárára, nézze meg a publikációs listámat, hány eredeti közleményem van, hányban vagyok első szerző, milyen az impaktértékem s az idézettségem. Nem ráültem egy utazóhajóra, hanem azt próbáltam én irányítani.
Hol válik a szakmai tekintély hatalommá?
Ha nagyon hierarchikus a rendszer, akkor ez előfordulhat. Én 2001-től voltam osztályvezető, de egyszer sem vezettem vizitet: mindig becsatlakoztam valamelyik részlegvezető vagy szakorvos vizitjébe. Mindvégig arra törekedtem, hogy ne egy uszály elején menjek. Ha egy percet késtem a reggeli konferenciáról, el lehetett kezdeni nélkülem. A közelmúltban a kollégáim készítettek egy filmet az osztályvezetői nyugdíjba vonulásom alkalmából. Az egyik kolléga azt mondta, neki nagyon imponáló volt, hogy amikor idekerült szakorvosként, olyan bizalmat kapott, ami egyszerre volt számára megtisztelő és felelősséget adó is. Nem kellett tőlem engedélyt kérnie A, B vagy C műtétre. Én azt mondtam: akiben megbízom éjszaka, amikor alszom, abban napközben is megbízom. (...)
Tizenöt éve azt mondta: egészségügyi dolgozónak nem mond nemet. Ez ma is így van?
Igen. A „szűrők” tudják, hogy ilyen vonatkozásban ellátok mindenkit, aki az egészségügyben dolgozik vagy dolgozott. Itt, az Uzsokiban, az összes tevékenységünket tekintve, ötven százalék körüli, időnként a fölötti a területen kívüli betegeink aránya. Ez nagyon nagy szám.
Hol végződik a segítség, és hol kezdődik a protekció?
Ezt nem lehet olyan könnyen kettéválasztani. Kapunk bőven telefonokat szakmapolitikai vezetőktől és mindenféle más irányból, hogy ezt vagy azt az embert nézzük meg. Ha csak tehettük, elláttuk. Amikor valaki azt mondja: itt van XY, nagyon fáj a térde, eddig nem tudtak rajta segíteni, nos, akkor döntsd el a telefonban, hogy ez szakmai megkeresés, baráti segítség vagy protekció. Nem lehet nagyon kettéválasztani. Egy dolgot nagyon határozottan képviselek. Amikor elküldenek nekem egy leletet, hogy mondjam meg, mit kell csinálni, azt mondom: nem tudom. Jöjjön el az ember. Megvizsgálom, megnézem, akkor majd tudom.
Ha valakinek nincs ismerőse, de szeretne önhöz kerülni, mit tehet?
Nekem már ne telefonáljon, mert ismeretlen számot nem is veszek fel. Napközben vagy a műtőben vagyok, vagy rendelek, vagy valami mást csinálok. Vannak csatornák, amelyeken keresztül be lehet kerülni. Alapvetően egy e-mail-cím, ahol van egyfajta – nevezzük így, idézőjelben – „triázs”. Eldöntik, hogy tényleg hozzám kell-e beírni, mennyire sürgős, vagy egyáltalán nem az én ügyem, és valamelyik kollégámhoz kell inkább kerülnie.
Mit kell beleírni a levélbe, hogy sürgőssé váljon, és gyorsan ön elé kerüljön az illető?
Ezen mindig vita van, és most talán még több. Az emberek azt érzik, pláne most, a választások óta, hogy minden azonnal meg fog változni, és sokszor már az első levélben elég határozottan követelik az ellátást. Aztán akkor, amikor bejönnek, és meglátják a várakozó tömeget, azon háborodnak fel, hogy miért kell ennyit várni. Próbálkozunk időpontrendszerrel, de ezt felülírják az akut esetek, és az is kiszámíthatatlan, kire mennyi időt kell szánni. A beteget ugyanis rendesen tájékoztatni kell. Ez olyan, mint az iskolában: valaki öt perc alatt megérti a Pitagorasz-tételt, másnak hetekig kell magyarázni. (...)
Danó Anna teljes interjúját ITT olvashatja
