És a beteggel ki foglalkozik?
Közeledik a választás. Az egészségügy pedig – mint ilyenkor szinte mindig – a kommunikáció peremére szorul. Nemcsak a kampányban, hanem a politikai gondolkodásban is, írja Rozsos Erzsébet ápolásetikus a Népszavában.
(...) A 15 éve uralkodó egészségpolitika követte az elődöket (2005-2008), és szakmailag, morálisan, sőt jogilag is lerohasztotta a gyógyítás világát. Ennek következménye, hogy ma már nincs valódi bizalom az intézményrendszer iránt - és ez egyformán igaz a kórházakra, az orvosokra, az ápolókra, a védőnőkre, a mentősökre és a megmaradt szakdolgozókra. A kormányzati kommunikáció sikerekről beszél és számokat sorol, miközben a mindennapi tapasztalatok gyakran cáfolják ezeket. Lényeges kérdésekről alig esik szó, miközben a valóság sokszor ott kezdődik, hogy van-e WC-papír egy osztályon.
Az ellenzéki diskurzus a politika saját nyelvén szól. Egy tanyán élő asszony ezt nem érti. Ő csak azt látja: az állatorvos hamarabb ér ki a teheneihez, mint a mentő vagy az orvos a férjéhez.
Az emberek ebben elfáradtak. Arra vágynak, hogy legyen már valaki, aki átlátja a teljes valóságot. Aki nemcsak a szuperkórház csillogó belgyógyászatát és a sztárorvosokat látja, hanem az egész romhalmazt. A teljes „fekete dobozt”, amelybe az egykor működő népegészségügy beszorult: a tanyák, a kisvárosok, a vidék és most már a nagyvárosok lakosságának ellátatlanságát. Üres tér keletkezett – és ezt az emberek pontosan érzik.
De a társadalmi közhangulat nem ér fel a politikusokig. Az emberek nem rendszerekről akarnak vitát hallgatni, nem érdekli őket, mi van más – boldogabb – országokban. Legyen szó az Egyesült Királyságról, Hollandiáról vagy Amerikáról. Nem akarnak angol betűszavakat megtanulni. Itt akarnak biztonságot, kiszámíthatóságot és emberi bánásmódot tapasztalni.
(...) A felelősség rendszerszinten kezdődik. Először a politika, az egészségpolitika szintjén. Erről a politikus ritkán beszél, mert nincs vele sikere. Ritkán teszi fel a kérdést: hol van a csapda? Mert ha feltenné, máris nem lenne olyan bátor az ígéretekkel.
Ki beszél ma a betegről? A politikai retorikában puszta eszközzé vált: elképzelések igazolására szolgál. Kant világosan megfogalmazta erkölcsi elméletében, hogy az ember soha nem lehet pusztán eszköz, csak cél. Ha egy tanyán élő asszony számára elérhetetlen a szuperkórház, akkor mi értelme az erről szóló beszédnek? Mihez mérten legyen jobb az egészségügy? (...)
