Elfogulatlanul

Beethoven: Hat vonósnégyes

A századfordulón, vagyis az 1798–1800 között befejezett ciklus lezárás és nyitás egyszerre. Ekkor már jelentős életmű áll a harmincéves komponista, Beethoven mögött. A vonós- és zongorás triók mellett a legfontosabb a majdnem tucatnyi zongoraszonáta (köztük a népszerű és sok tekintetben forradalminak számító „Pathčtique”). És most eljött az idő, hogy a kor szakmailag legtöbbre becsült műfajában is letegye a névjegyét. A vonósnégyes, hála mindenekelőtt Haydn teljesítményének, a korszak legdelikátabb, legkifinomultabb zenei formája. Ugyanakkor nem a koncertlátogatók kenyere, hiszen ebben a stádiumában még legkivált csak a házi muzsikálást, no meg a partitúraolvasást szolgálja – a szakértők körében viszont talán éppen emiatt a zeneszerzői tudás és leleményesség próbaköve.

Szabolcsi Bence zenetörténész szerint Beethoven számára a vonósnégyes mindig egy korszak lezárása. Ez a megállapítás különösen e viszonylag korai művekre igaz. A darabok sok tekintetben pusztán Mozart és Haydn örökségének parádés kiteljesítői, ugyanakkor már ott van bennük Beethoven kései stílusának némely fontos eleme. Talán a váratlanság a kulcsszó: a konvenciók egyidejű bemutatása és felrúgása. Beethoven ebben a sorozatban kezdi el máig ható „aknamunkáját”: a vonósnégyes műfajában mutatta meg először, mit jelent a modern értelemben vett komponálás. A zeneszerzés történetében alkalmasint nála jelentkezik első ízben az, amit később történelmi tudatnak hívnak: az együttélés a nagy elődökkel, a folyamatos hivatkozás a tradícióra, és ezzel egy időben a hagyomány felrúgása. Beethoven már korszakokban gondolkozik, nem csupán a saját életidejében. „A művészet mindig valami újat követel az embertől” – ezt már egy modern művész gondolta.