Egy orvos a meghívott halálról

E dologban két azonos súlyú kérdés kíván megoldást. Az egyik az, hogy annak, aki már az élete vége felé halad, legyen meg a lehetősége arra, hogy akár válságossá vált helyzetében is, akár előre, akár szóban, akár írásban, de egyszerűen és bármikor, mindenkire nézve kötelező érvénnyel, belátása szerint utasíthasson vissza akár mindenfajta orvosi kezelést is. Ne kezeljék érdekei ellenére, akkor is, amikor már nincs remény a gyógyulására és elvesztette az életben maradásához fűződő minden érdekét. Hagyják a vége felé haladót útján minél gyorsabban végigmenni, és hagyják családja körében, emberi méltóságát megőrizve meghalni.
A másik kérdés az, hogy a gyógyíthatatlan beteg ember, aki nem akar a végéhez vezető szenvedésekkel teli úton végigmenni, az kérhessen orvosi segítséget az önkéntes elmenetelhez.
E két kérdés megválaszolása a társadalom nagyobb részébe mélyen beágyazódott számtalan erkölcsi és jogi norma megannyi ellentmondását veti fel. A viták és az érvek jól tükrözik, hogy sokak erkölcsi világa és értékítélete hazánkban is igényelné az önkéntes távozás lehetőségét és az ehhez segítséget nyújtók büntethetetlenségét. Ezeknek az évtizedek óta tartó vitáknak azt kellene eredményeznie, hogy a szabad polgár számára végre nálunk is biztosítsák a választás lehetőségét azon utak között, melyeket erkölcsi, vallási vagy állampolgári meggyőződése alapján igényel. A választás lehetőségének biztosítása az emberi szabadságjogok egyik kiteljesedése. A szabad embernek értékrendje alapján magának kell meghatároznia a teendőit és viselni döntése, cselekedete következményeit. Ha ez nem veszélyes a társadalomra, akkor elfogadhatatlan, hogy mások, más értékrendet vallók írják elő, hogy miként alakítsuk saját sorsunkat. Európa nyugati felében az elmúlt évtizedben e tárgykörben megalkotott törvények egyrészt bátorítást jelentenek, másrészt hatásukról, működésükről már évtizedes, hasznosítható tapasztalatok állnak mindenki rendelkezésére.
A különféle országokban az elöregedő lakosság aránya és létszáma új, eddig sosem volt helyzetet teremtett. Nagy számban jelentek meg olyan lassú és sok szenvedés után halált okozó betegségek, mint a rák, az öregkori elbutulás vagy szövődményeivel az érelmeszesedés. A fejlett egészségügyű gazdag társadalmakban ezek a kérdések egyre nagyobb mértékben feszegetik az erkölcsnek, a jognak és az orvosetikának a múltban gyökerező értékrend alapján megalkotott szabályait. Több európai országban és néhány amerikai szövetségi államban ennek a súlyos kérdéskörnek több-kevesebb részletét – társadalmi nyomás eredményeként – már megengedő törvényekben szabályozták.
Az első kérdéskört – a kezelés visszautasítását – az 1997. évi új egészségügyi törvényben a magyar jogrend is engedélyezte, és ebben a törvényben szabályozta a visszautasítás rendjét is. Ám az alkalmazása elé annyi bürokratikus akadályt gördítettek, hogy e szükség szülte törvény lényegében alkalmazhatatlanná vált, legfőbbképpen azért, mert a jogalkotó érzéketlen volt az orvosi szükséghelyzetekkel szemben. A törvény szellemisége és a benne meglévő lehetőség, ha működőképes volna, valamint széles körben ismert lenne, akkor sokak félelmét feloldhatná. Továbbá az élet vége körül az egészségügy feladatait és kötelezettségeit is egyértelművé tehetné. Ezért is mondjuk, hogy e szabályozás egyszerűsítése és átfésülése elkerülhetetlen.
Még nehezebb kérdés a gyógyíthatatlan betegek végső idejének a megrövidítése és az öngyilkosságukhoz való orvosi segítségnyújtás. Orvosi körökben köztudott, hogy a meghívott halál hazánkban is gyakorlat, de csak kevesek által és ritkán alkalmazott kockázatos eszköz. Ismert és tudott, hogy vannak állapotok és esetek, amikor a segítséget kérő beteg – titokban – segítséget kap a gyors eltávozáshoz. Az az orvos, aki átérezve a beteg helyzetét a lelkiismeretére hallgatva így segít a betegének, ezzel elutasítja a Magyar Orvosi Kamara eutanáziát tiltó állásfoglalását, és a Magyarországon érvényes jogrend okán a büntető eljárás kockázatát is magára vállalja.
A jogalkotók egyelőre elzárkóznak a kérdésnek a napirendre tűzése elől, holott már érzékelhető a társadalmi nyomás.
Az életfenntartó, kiváltképpen pedig az intenzív terápia körébe sorolható eljárások nem tekinthetők mindennapi, „szokványos” terápiás eljárásnak, ezért alkalmazásuk javallata természetszerűleg különleges mérlegelést igényel. Ebből is következik, hogy amikor az életfenntartó eljárások a betegség előrehaladása miatt céljukat és értelmüket vesztik, és csupán az életnek orvosi eszközökkel minden áron, de csak rövid ideig tartó meghosszabbítását szolgálnák, akkor azokat - mivel további alkalmazásuk orvosi javallata megszűnt - orvosi döntés alapján vissza is vonhatnák, utat engedve a betegség természetes lefolyásának. Mégpedig azért, mert az életnek már nem nevezhető puszta lét orvostechnikai eszközökkel való mesterséges megnyújtása ilyenkor már embertelenné válhat.
Az eltávozót legnehezebb órájában – ha biztosan eljutott a szenvedéssel teli vég közelébe, és ezt a kínt már nem akarja vállalni, s emiatt döntése az önkéntes gyors távozás – végakaratát tisztelve mindannyiunknak segítenünk kellene.

Dr. Vadász Gábor, Népszabadság Online