Egy gonddal kevesebb?

Miközben az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és az Európai Unió is kiemelten kezeli a szenvedélybetegségek, ezen belül is az alkoholizmus elleni küzdelmet, Magyarországnak a mai napig nincs elfogadott alkoholstratégiája, pedig a magyar lakosság csaknem 10 százaléka küzd alkoholproblémával. A népegészségügyi programban évek óta egyre kisebb hangsúlyt kap ez a terület – és most az Országos Addiktológiai Intézet is megszűnik.

Üzenetértékű, hogy az Országos Addiktológiai Intézet megszüntetéséről szóló bejelentését éppen a szenvedélymentes nap környékére időzítette az egészségügyi miniszter. Igaz, március első szombatját még 1998-ban jelölte ki a szenvedélybetegségek elleni küzdelem jelképes dátumává az Országgyűlés, és az eltelt tíz év alatt a megoldandó feladatok listája egyre gyarapodott; a hangsúlyok folyamatosan máshová, a megelőzéstől egyre távolabb kerültek.
  Pedig az már több évtizede nyilvánvaló, hogy egy olyan országban, amely 11-12 liter/fő/év tiszta alkoholfogyasztásával évek óta kétesen dicső helyen – az első tízben – szerepel a szeszesital-fogyasztás világranglistáján, ahol a férfiak majdnem 20 százaléka nagyivónak számít, és ahol közvetlenül majdnem egymillió, közvetve ennél lényegesen több ember életét keseríti meg az ital, muszáj valamit tenni e helyzet javításáért. Éppen ezért be is került az alkoholmegelőzés az Orbán-kormány idején kidolgozott, majd a következő parlament által 2003-ban határozatba foglalt népegészségügyi programba.

Túl sokat markoltak

Csakhogy az egykori egészségügyi miniszter, Mikola István szavaival szerényen „nemzeti kohéziós erőként” jellemzett program meglehetősen grandiózusra sikeredett. A betegségek korai felismerését célzó szűrésektől az egészséges életmódra nevelésen és a környezet- egészségügyön át a szenvedélybetegségek elleni küzdelemig mindent felsorolt, amelytől közvetve vagy közvetlenül javulás várható a lakosság egészségi állapotában.
  Szakértők már ekkor jelezték: ha ennyi mindent meg akarunk oldani, akkor semmit sem fogunk; a nemzetközi tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a népegészségügyi kérdésekben csak egy-egy területre koncentrálva, hosszú évek kitartó és következetes munkájával, no meg rengeteg pénzzel érhető el előrelépés. Így nem sok esély volt arra, hogy a nagyívű program alkoholizmussal kapcsolatban hangozatott tervei („a fejenkénti alkoholfogyasztás 2008-ig számottevő, 2012-ig lényeges csökkentése; az alkohol okozta pszichoszociális problémák jelentős mértékű, mérhető csökkentése”) valóra váljanak.

Nem jó befektetés

A WHO adatai szerint csaknem 750 milliárd forint kárt okoz a magyar államnak az alkoholfogyasztás, míg az alkoholos italok eladásából befolyó állami jövedelem alig éri el a 150 milliárdot. Erre tavaly ősszel, az alkoholfogyasztással kapcsolatos károk csökkentésének európai stratégiájáról szóló jelentés elfogadása kapcsán hazánk egyik néppárti képviselője is emlékeztetett, hangsúlyozva: „Itt az ideje a hazai alkoholfogyasztás elleni nemzeti stratégia megalkotásának.”
  Az Országos Addiktológiai Intézetben, ahol már 2004-ben elkészítették az ehhez szükséges háttéranyagot (lásd Mit (nem) kér a nép? című keretes írásunkat), ezt hallva még azt is remélhették, talán megmozdul valami. A bökkenő „csak” az, hogy a program végrehajtására becslések szerint évi egymilliárd forintot kellene szánni, miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy ezen a téren nem lehet olyan gyors és látványos eredményeket elérni, ráadásul a szigor komoly társadalmi ellenállásba is ütközhet. A politika tehát jelenleg nem érdekelt a kérdés akár hosszú távú megoldásában sem, vagy legalábbis korántsem egységes ennek a kormányon belüli megítélése. Mert míg maga a kormányfő is kiáll a „zéró tolerancia” mellett, az egészségügyi tárca gyakorlatilag negligálja az alkoholprobléma jelentőségét.
  Ezt jól érzékelteti, hogy a népegészségügyi program végrehajtásáról szóló 2006. évi jelentésben a drogprevencióval négy és fél oldalon foglalkozik a szaktárca, de mindössze fél oldalt szentel az alkoholizmus visszaszorításának. Az alkoholizmus elleni fellépés sem a 2007-es, sem a 2008-as tervek között nem kap prioritást, nyilván, mert „a népegészségügyi programban szükséges az erőforrások hatékonyabb, koncentráltabb felhasználása” – ez pedig már nem teszi lehetővé a feladat előre sorolását.

Végszó

A problémakerülést támasztja alá a döntés az Országos Addiktológiai Intézet május elsejei megszüntetéséről is. Ez ellen ugyan tiltakozó aláírás-gyűjtési akcióba kezdett a Magyar Addiktológiai Társaság és a Magyar Drogterápiás Intézetek Szövetsége vezetősége – és az ívet lapzártánkig már több mint négyszázan írták alá –, de maga Buda Béla igazgató sem reméli, hogy emiatt megváltoztatná elhatározását a szaktárca. Ez pedig nemcsak az országos szervezői és kutatómunkát végző szakmai stáb leépítését jelenti – ma tízen dolgoznak főállásban az intézetben, az Országos Szakfelügyeleti és Módszertani Központ azonban csak 2-3 embert vesz át –, de azt is, hogy egy, az addiktológiában járatlan intézményhez, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézethez kerül a még megmaradt egyetlen pesti addiktológiai gondozó is. És bár a minisztérium érvei között az is szerepel, hogy nagyon alacsony volt a gondozó kihasználtsága, tény: a korábban működött hat, úgynevezett Támasz-ambulancia évente 1500-2000, döntően alkoholizmussal küzdő szenvedélybeteg tartós gondozását vállalta.