Egészségünkre válna a nemzeti minimum

Tavaly ősszel egy súlyos beteg, hasnyálmirigy-daganattal küzdő férfi halt meg a Honvédkórházban, miután kilenc órát várakozott a sürgősségi (!) osztályon. Lánya szerint több zacskót is telehányt vérrel, segítség gyanánt azonban csak a takarító látogatta meg. Ő így távozott ebből a világból: kínok között, sorsára hagyatva azok által, akik enyhíthették volna szenvedését. Ha igazak a hírek, tőlük nemhogy fájdalomcsillapítóra, még néhány bátorító szóra sem futotta. Védekezésre aztán annál inkább, az intézmény egyebek közt azzal „érvelt”, hogy nem volt mit tenni, a beteg mindenképpen meghalt volna. Hát persze, mindenki meghal egyszer. Hogy ebből miért következik, hogy egy krízisben lévő rákos beteget orvos ne lásson kilenc órán keresztül? Rejtély.

A fenti példa kirívónak mondható ugyan, de messze nem egyedi. Eközben az egészségügyi statisztikákból valahogy mégis azt hozzák ki az arra illetékesek, hogy minden szép és jó, de legalábbis jó irányba halad. A kockás papír persze sok mindent elbír, ám nem lehet véletlen, hogy ebben az országban mindenkinek vannak hasonló rémtörténetei. Önmagában beszédes, hogy sokszor éppen azért ijedünk meg egy betegségtől, mert tudjuk, hogy azzal muszáj lesz orvoshoz menni. Pedig ha van kiindulópont, ahonnan a sokat emlegetett nemzeti minimumprogramot el lehetne kezdeni felépíteni, akkor az az egészségügy. Ez ugyanis mindannyiunkat egyformán érint, kortól, nemtől, satöbbitől függetlenül. Tegyük végre lehetővé az orvosaink számára legalább azt, hogy emberségesen bánjanak velünk! Tegyük ezt végre rendbe! Egészségünkre válna.

A teljes írás a Magyar Nemzetben jelent meg.