Boccaccio és Kosztolányi egy-egy hangra

A felolvasott irodalmi szövegek ideje azonban most jött el. A CD-re igen hosszú szövegek ráférnek, nem okoz gondot a lejátszó szállítása, vezetés vagy utazás közben is hallgatható. És talán kevesebb ráérő időnk is van az olvasásra: unalmas, egyhangú, koncentrációt nem igénylő tevékenységek közben is ismerkedhetünk az irodalommal (vagy régi, kedves ismerőseinket feleleveníthetjük).
Nem csoda tehát, hogy a magyar hangoskönyvkiadás szakemberei azt sem tudják, hová kapjanak: rengeteg nagyszerű mű vár elmondásra, kiváló színészek hosszú sora tudna ragyogóan felolvasni. Jó néhány író (bár nem mindegyikük) érdekesen, átéléssel, jellegzetesen olvas fel. És a közönség – joggal – szereti ezeket a lemezeket.
Most – csaknem véletlenszerű választással – két klasszikus szerző remekét ajánljuk az olvasó (és remélhetőleg majd: hallgató) figyelmébe. Boccaccio Dekameronjából a népszerű Lukács Sándor olvas fel – Kosztolányi Pacsirtáját pedig a fiatal Boromisza Dóra mondja el.
Alig különbözhetne jobban egymástól a két lemez. A befutott színész részletet olvas fel a mindössze 74 perces (szokásos audio formátumú) korongon, fiatal pályatársa pedig az egész művet, úgy, ahogyan van, hat kemény órán át (hiszen ez a lemez MP3 formátumú részekből áll). A Boccaccio-lemez legalább a négy novella sztoriját illetően eligazít, a Kosztolányi-felvétel borítójáról semmi nem derül ki (csak a szerző, a cím, az előadó s még egynéhány nélkülözhetetlen adat).
Pedig milyen remek mindkettő.
Természetesen nem szokás (túl sok értelme sem volna) a Dekameront az elejétől a végéig, válogatás nélkül elolvasni. Gyűjteményről van szó (még ha összefogja is a pestistörténet), lapozgatni kell benne, szemezgetni belőle. Ezt teszi Lukács is; s az ő érdeme, ha a lemez meghallgatása után arra vágyunk, hogy még, még, olvasson minél több novellát nekünk. Ahogyan a jó felolvasók – ez a kategória be fog kerülni a színész, a versmondó, az előadó mellé, amikor a hangoskönyvek főszereplőiről beszélünk –, Lukács sem játssza túl a történeteket, finom eszközökkel figyelmeztet a sikamlós kétértelműségekre, és érthető, elegáns szövegmondással emeli ki Révay József archaizáló fordításának szépségeit. Mást nem is nagyon kell tennie – a novellák vannak olyan frissek és mulatságosak, hogy mintegy maguktól szólalnak meg és ejtenek rabul.
Jóval nehezebb a dolga Kosztolányi Pacsirtájának előadásával Boromisza Dórának. Ha még emlékszünk rá, a csúnyácska, sivár életű lánynak és besavanyodott szüleinek nyomasztó kisvárosi története inkább kínos, feszengésre és szomorúságra hangol, legfeljebb szánakozó mosolyt, az irónia keserű nevetését válthatja ki. Remekmű, igen – de hát nem szórakoztató, olvasója nem lesz éppen jókedvű vagy derűs tőle. Talán ezt szerette volna az egyébként igen szépen, kifejezően beszélő fiatal színésznő ellensúlyozni, amikor a tárgyszerűen, leíróan kopogó mondatokba is sok-sok életet szeretett volna lehelni, s olykor játékosan, sok-sok bújtatott emócióval hangsúlyozza a szöveg egyes részeit – holott Kosztolányi művének egyik hatása éppen a szikár elbeszélésben rejlik. Az sem biztos, hogy fiatal lánynak kell a Pacsirta elbeszélőjének lennie. Jóval kevésbé sikeres vállalkozás tehát ez a lemez. Mégis nagyon jó, hogy megvan, hogy bármikor meghallgatható: előbb-utóbb minden nagy magyar (és nem magyar) klasszikusnak CD-re kellene kerülnie, akár versengő előadásokban is.


Boccaccio: Dekameron. Lukács Sándor előadásában. Bp., Kossuth Kiadó – Mojzer Kiadó, 2007.
Kosztolányi Dezső: Pacsirta. Előadja: Boromisza Dóra. Bp., Titits Kft., 2008.

Kálmán C. György (Medical Tribune)