Beszéljünk a nanoélelmiszerekről!
Bár az élelmiszergyártók nem hajlandók nyilvánosságra hozni e témájú kutatásaikat, a legjobb stratégia az lenne, ha a fogyasztók megismerhetnék a nanoélelmiszerek előnyeit és hátrányait egyaránt.
Száznál is több nanoélelmiszer lehet az európai piacokon, mégis alig tudunk róluk valamit.
A New Scientist egyik közelmúltbeli száma szerkesztőségi cikkben foglalkozik azzal, hogy az élelmiszergyártók miért nem hajlandók nyilvánosan beszélni e témájú kutatásaikról, és miért ellenzik, hogy az élelmiszerek címkéjén fel legyen tüntetve, ha mesterséges nanoméretű anyagokat tartalmaznak.
Az írás megjegyzi: az élelmiszergyártók azért titkolóznak, mert attól félnek, a fogyasztók ugyanolyan idegenkedéssel fogadnák a nanoélelmiszereket, mint a genetikailag módosított összetevőt tartalmazókat. Azonban a hatékony stratégia ennek épp az ellenkezője lenne: nyilvánosan kéne megbeszélni a nanoélelmiszerek előnyeit és kockázatait.
Lehetséges előnyük ugyanis van jónéhány, például alacsonyabb zsír-, cukor- és sótartalommal érhetik el ugyanazt az ízbeli élményt, azaz egészségesebb élelmiszereket lehet létrehozni a nanotechnológia által. További felhasználási mód a nanokapszulákba csomagolt omega3-zsírsav, vitamin vagy ásványi anyag, ami a nagyobb méretű anyagtól eltérően mondjuk nem rossz ízű, esetleg a bélben a kellő helyen bomlik összetevőire.
A zsíroldékony tápanyagok a bél vizes közegéből nehezebben szívódnak fel, így például az omega3-zsírsavak esetén ezért is hasznos a diszperziót növelő kapszulázás (Current Opinion in Colloid and Interface Science; Edgar Acosta, Torontói Egyetem).
Emma Davies, a New Scientist cikkírója a nanoélelmiszerek előnyeit sorolva megjegyzi: már ma is lehetséges például az emulziók előállítása során, így a majonéz- vagy a jégkrémgyártásban a nanotechnológia olyan felhasználási módja, ami által az étel hamarabb jóllakottság-érzéssel tölt el bennünket, így kevesebbet eszünk, kevésbé hízunk. Az egyik módszer: a zsírt fehérjeburokba csomagolják, ami csak a vékonybél legvégén, az ileumban bomlik le, ahol az epe működésbe lép, és a szervezet úgy érzi, roppant zsírgazdag ételt fogyasztottunk. Másik módszer: a zsírt vízzel hígítják – pl. majonéz esetén –, de hogy megmaradjon a krémes érzés és ne érezzük a vizességet, a vízmolekulákat zsírburokba zárják.
A remények szerint a nanoméret által bizosított nagyobb felszín az ízélményt is fokozza, habár az eddigi kísérletekből a só esetén például az derült ki, hogy annak ízhatása mikrométeres tartományban a legkielégítőbb.
A nanoezüst egyesek szerint serkenti az immunrendszer működését, azonban 2008-ban az Európai Élelmiszerbiztonsági Hivatal nem engedélyezte felhasználását élelmiszerekben, arra hivatkozva, hogy hiányzanak a biztonságosságát bizonyító vizsgálatok. A szervezetben nem lebomló, „perzisztens” nanorészecskék – amilyen az ezüst is – okozzák a legnagyobb aggodalmat a kutatók között. Egy tavaly publikált kutatás szerint például (Nanotoxicology; Roel Schins, Német Környezetegészségügyi Kutatóintézet) egyes nanorészecskék – titánium-dioxid, szilícium-dioxid–kvarc – az emberi bélrendszer sejtjeiben DNS-károsodást válthatnak ki.
Más nanorészecskék viszont elengedhetetlenek az egészségünkhöz, ilyen például a fehérjeburokba zárt vasoxid mag: a ferritin. Ebben a formában tartalmazza a létfontosságú vasat a legtöbb növényi és állati táplálék. Ma a világ lakosságának 30 százaléka szenved vashiányban, és az elérhető vaskészítmények nem hasonlítanak szerkezetükben a ferritinhez, nem nanopartikulárisak, rosszul szívódnak fel és sok a mellékhatásuk.
A nanorészecskék már csak azért sem jelentenek újdonságot az emésztőrendszerünk számára, mert a tejfehérjét is természetesen nanoméretű egységekben kapjuk csecsemőkorunk óta.
Nemcsak a vashiány kezeléséhez, hanem a növekvő számú emberiség hússal való ellátásához is hozzájárulhat a nanotechnológia: kísérleti mennyiségben már létrehoztak tejfehérjéből hússzerű struktúrát (Biomacromolecules; Julita Manski, Wageningen Egyetem, Hollandia).
Ha valójában már régóta fogyasztunk nanoélelmiszereket, akkor mivégre ez a mai nagy figyelem, ami a nanotechnológiát körülveszi? – teszi fel a kérdést Davies, aki szerint az érdeklődés természetesen akkor nőtt meg ennyire, amikor lehetővé vált az anyagok nanoméretekben történő megfigyelése, például az atomerő-mikroszkóp felfedezésével (1986).
- medicalonline -
