Bagdy: A szívekben legyen karácsony!

(...) Pszichológiai értelemben létezik-e olyan fogalom, hogy ünnep, s ha igen, mit értünk alatta?

– Az ünnep létezése kultúrtörténeti tény. Minden emberi közösség ősidők óta ünnepekkel, megállókkal tagolta az időt. Bibliai üzenetként ismerjük, ahogyan „Szóla az Úr Mózesnek, mondván: Hat napon át munkálkodjatok, a hetedik napon nyugodalomnak, szent gyülekezésnek szombatja vagyon. Semmi dolgot ne végezzetek, az Úrnak szombatja légyen az, minden lakhelyeteken…” (3 Móz 23.3). Csodálatos, hogy a biológiai óránk és a szervezetünk belső automatikus programjai, a ritmuspacemakerek is hetes ciklusokat követnek: négyszer hét, azaz huszonnyolc nap egy holdhónap. A bioritmus a kozmikus történések rendjét követi, a női ciklus huszonnyolc napos, a hetes tagolású ciklusok regenerációs rendet tükröznek. Az ünnep lelki értelemben is megálló, a megpihenés és hálaadás alkalma, erőgyűjtésre, regenerációra adott alkalom. Lehetőség az együttlétre, kapcsolatépítésre, egyszersmind a befelé fordulásra, elmélyülésre, a test és a lélek táplálására – étkezés, ima, meditáció formájában –, gondolat- és energiacserére. Az ünneplés közösségi hagyomány is, apáról fiúra átörökített, családi, sőt nemzeti sajátosságokat hordozó történés, ezért állíthatjuk, hogy bio-pszicho-szociális, tradicionális esemény. Persze nagymértékben különbözik az ünnep arculata szerint a keresztény, az egyházi, az állami, a nemzeti, a családi ünnep, de mindben közös a történések előírásos rendje, ezt nem szabad megsérteni. Ismétlődésének azonossága transzkulturális kötőanyag, nemzedékeket köt össze.

– Milyen hatással vannak az ünnepi rítusok a pszichére?

– Ezek mind közösségi történések, együttes élmények. Azok a jelzők, amelyekkel az ünnepi élményeket illetjük, maguk is beszédesek. Fennkölt lélekkel, a hétköznapok monotóniájából kilépve, az áhítat és időtlenség lelki magaslatára jutva átéljük a végtelenség és határtalanság állapotát. Az ünnep a dolgokat élményrangra emeli, megszűnik a hétköznapiság. Mircea Eliade hierofániáról, szent áhítatról beszél, amely felemeli a lelkünket és egy másik dimenzióba helyezi át. Ezt az élményt Eliade közös, mély, humán szükségletként írja le.

– Mi lenne velünk e rítusok nélkül? Mit okozna a hiányuk a lélekben vagy a társadalomban?

– Individualizálódnánk, elszigetelődnénk egymástól, rombolódna a közösségi érzés, élményszegény és üresen unalmas időket élnénk át, a rítusokban megőrzött értékek széthullanának, identitássérülés következnék be. Úgy gondolom, nem viselnénk el jól ezt az állapotot, elgépiesedettségből menekülve hamar kitalálnánk új rítusteremtést, játékok viselkedési szabályaiként, elvárt magatartásmódok előírásaként, és így tovább. Nem tudnánk meglenni nélkülük. A vallási rítusokat pedig biztosan nem sikerülne teljesen megszüntetni, csak tiltással vagy korlátozással minimalizálni, de annál erősebben élnének tovább, mert protestálást indíthatnának vele. Szóval nincs rítustalan ünnep, de ha már erőszakkal akadályozzák, mint a kommunizmusban, akkor újraéled az első lehetőségnél, mint a főnixmadár.

– Ha az adventet, a karácsonyt vizsgáljuk, miért van szükségünk az elcsendesedésre, mi a jelentősége a várakozásnak, a karácsonynak?

– Az advent – nevében is jelezve: adventus Domini – keresztény kultúránkban a Megváltó születésére felkészülő reményteli várakozás, az eljövetelbe vetett hit, amely bizonyosságként éli át, hogy van megváltás, az élet örökkévaló. Annak is üzenet a befelé forduló, önvizsgálati elcsendesedésre és meditációra, a „szeretet ünnepére” felkészüléshez, aki nem vallásgyakorló hívő, de neveltetésében benne van a karácsony ünnepének jelentősége, más hit-tartalommal. A csönd varázslata, amikor elnémul a szó, de megszólal, másként üzen a világ, mert megnyitja a vertikális, időtlenségi dimenziót, kilépünk a perszonálisból a transzperszonális, a személyfeletti végtelenbe. A szentség csendje az áhítat, a lelkek egységét létrehozva egységtudat állapotot teremt.

A teljes beszélgetést ITT olvashatja