Az orvoslás általános kérdései

De mi történik, ha a társadalomtudomány elkezdi vizsgálni, hogy hogyan születnek meg az orvosok és természettudósok válaszai ezekre a problémákra? A Dr. Gólem megjelenésével végre magyarul is olvasható az angolszász tudomány-tanulmányok (science studies) egyik fontos munkája, amely ezzel foglalkozik (Harry Collins, Trevor Pinch: Dr. Gólem; Útmutató az orvostudományhoz Budapest: Scolar Kiadó és Szolgáltató Bt., 2007). A szerzők köteteikben a társadalomtudományokban különálló szakmává fejlődött tudomány-tanulmányok népszerűsítésére vállalkoztak; bár önálló kutatásaik jelentősek, ezekben a kötetekben a hangsúly nem az eredetiségen, hanem egy új, provokatív és izgalmas tudománykép terjesztésén van. Collinsék a Dr. Gólemben (is) megmutatják, hogy egy társadalomtudós mondhat érdekeset izgalmasan a tudományról.
Több esettanulmány a tudományos elemzés árnyaltságát adja olyan kérdésekben, amelyek az utóbbi időben hazánkban is jelentős médiafigyelmet kaptak. Jó példa a nyilvános tereken elhelyezett defibrillátorok témája (6. fej.), amelyek növekvő számát (és az erre költött millióat) itthon – úgy tűnik – senki sem kérdőjelezi meg. Holott az újraélesztési technikák fejlődésének története azt mutatja, hogy a hagyományos módszerek (külső szívmasszázs, mesterséges lélegeztetés) nehezen mérhető és alacsony hatékonyságát a drága készülékek csak a kórházakról szóló TV-sorozatokban múlják felül. Még ha jó időben, jó helyen, a készülék kezelését ismerő és segítő ember mellett esünk is össze, alig 1-3 százalékkal nő túlélési esélyünk a készülék miatt (175. o.). Ez pedig nem sok, és Collinsék álláspontja egyértelmű „kár még több közpénzt költeni az efféle eszközökre, ha azt a pénzt más területen jobb eredménnyel lehetne felhasználni” (178. o.).
A gyerekeknek adott védőoltások azt mutatják, hogy az orvoslás hatékonyságát más módon is befolyásolja a nyilvánosság hozzáállása. Collinsék részletesen elemzik a védőoltások és a szülői jogok konfliktusát (8. fej.). Az egyéni jó (a védőoltás kockázatai miatt jobb, ha gyermekemet nem oltják be egy olyan társadalomban, ahol mindenki más be van oltva) és a közösségi jó (a járványok megelőzése, vagyis mindenki beoltása) ellenérdekeltté teszi a szülőt és a társadalmat. A játékelméletileg is modellezhető helyzetben Collinsék válasza egyértelmű: nem szabad a közösséget veszélyeztetni azzal, hogy egyéni önzésünknek teret engedünk.
Máshol Collinsék nem az egyértelmű válasszal, hanem éppen annak hiányával tudnak újat mondani: a vitatott betegségek, mint a menedzserbetegség (CFS, krónikus fáradtság szindróma), a fibromialgia és más, modern betegségek keletkezéstörténetét vizsgálva (5. fej.) feltárják azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek számos betegség, mint az Öböl-háború szindróma elfogadtatásában fontosak voltak. A beteg- és orvoslobbik hatékonyságát látva a fibromialgia „felfedezője” maga is úgy látja, hogy: „nemhogy gyógyítanánk egy betegséget, hanem inkább létrehozzuk” (143. o.)
Izgalmas az alternatív orvoslás népszerűségének terjedése és egyben elszigetelődése a biomedicinától. Pinch egy pár évvel ezelőtti tihanyi konferencián történt incidenssel vezeti fel azt az esettanulmányt (4. fej.), amely részletesen elemzi a Nobel-díjas Pauling és munkatársa C-vitamin-terápiáját, amelyet a rák kezelésében több klinikán is teszteltek. Bár konkluzív pozitív eredmények nem születtek, a betegek vágya, hogy egy potenciálisan hatásos gyógymódhoz mindenképp hozzájussanak, a híres Mayo klinika negatív eredményeit is kétségessé tették: a betegek a kontrollált kísérletekben – tartva attól, hogy a placebo-készítményt kapják – olyan sok C-vitamint szedtek önhatalmúlag, hogy az objektív értékelés problematikussá vált. A tudományos vita Pauling és a Mayo klinika között nagy nyilvánosságot kapott, és az elmérgesedett, vádaskodásba fúló ellentét lehetetlenné tette az álláspontok közeledését. Az eset arra is felhívja a figyelmet, hogy a beteg és a tudományos kutatást végző orvos bizonyos helyzetekben ellenérdekeltek.
Az orvoslási technikák és módszertanok is képlékenyek, és a szakmai tudást a hagyományos képzési struktúrákat elkerülve megszerző – nem orvos – betegek aktívan alakíthatják betegségük kezelésének módját. Az AIDS aktivisták elsőként érték el, hogy egy készítményt a közösség adatai alapján – és ne a biomedicina kutatásainak eredményei alapján – engedélyezzenek (196).
A mandulaműtétek elterjedéséhez kapcsolódóan Collinsék feltárják azt a folyamatot, ahogy egy könnyű, tömeges műtéti beavatkozással a biomedicina tekintélye megerősödött. Ma már úgy tűnik, a több tízezer műtéttel az orvostudomány jobban járt, mint a betegek, hiszen a mandulaműtétek nagy részét ma már szükségtelennek, sőt akár károsnak tartják , különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a halálozás kockázata nagyjából akkora, mint a bölcsőhalálé (101. o.).
Sokszor Collinsék markánsan a biomedicina pártjára állnak. A placebóhatásról írt igen izgalmas fejezetben már-már féltik a hagyományos orvoslást: „a placebóhatás az orvostudomány haladásának útjában áll még akkor is, ha támaszul szolgál a beteg egyénnek…ha az orvostudományi ráfordításokat zéró összegű játszmának tekintjük, akkor minél nagyobb a kereslet az alternatív gyógymódok iránt, annál kevesebb politikai és anyagi támogatás jut a mai értelemben vett orvostudománynak” (16. o.). Való igaz, hogy ha a placebóhatás sok beteget meggyógyít, akik aura-tisztításra, reinkarációs hipnózisra vagy egyéb kérdéses hagyományok művelőihez járnak, csökken a bizalom, és talán hosszú távon a támogatás is a biomedicina irányába. Ám fontosabb az orvostársadalom fenntartása az egyéni gyógyulásnál? Vannak példák olyan társadalmakra, ahol egynél több orvoslási hagyomány működik államilag támogatva, például Kínában, vagyis nem feltétlenül jár a bizalom csökkenésével, ha a biomedicina nincs monopolhelyzetben.
Más esetekben Collinsék szövegében megalapozott és izgalmas következtetésekre találunk. Ismert tény, hogy „a mai fogalmaink szerint értelmezett medicina nem sokat tud tenni azért, hogy emelkedjen a várható élettartam, sokkal nagyobb szerepet játszik az étrend, a higiénia, az életvitel” (13. o.). De ha az emberek felismernék, hogy az orvostudomány csekély mértékben járul hozzá egészségük megőrzéséhez, tovább csökkenne a medicina hatékonysága (lásd pl. 74. o.).
Ez a felismerés nem túl lelkesítő, de tenni keveset lehet ellene. Viszont ami ellen lehetne tenni, talán még nyugtalanítóbb. A gyógyszerkutatások költségei ma már olyan nagyok, hogy komoly hatástanulmányokat csak nagy profit reményében érdemes végezni. „Tehát ha valamilyen gyakori anyagról, amely annyira ismert, hogy nem lehet szabadalmaztatni, azt állítanák, hogy jobb gyógyszer egy betegségre, mint a drága új gyógyszer, amelyet a vállalati laboratórium védett, titkos berkeiben fejlesztettek ki, akkor valószínűleg sosem jut el a klinikai tesztelésig.” (30. o.)

Weisz Júlia