Az orvos is ember
avagy mennyire igazságtalanok a betegek (is) nap mint nap! Lássuk akkor az orvosokkal szembeni méltánytalan megnyilatkozásokat!
1. „Végezze rendesen a dolgát bármilyen körülmények között, hisz köti a hippokratészi eskü!”
A hippokratészi eskü jogi jelentősége éppen akkora, mint ha a vízvezeték-szerelőt Poszeidón átkával riogatnánk. Az orvossá avatás, a diplomaosztás alkalmával ma is az ünnepély része az esküszöveg elmondása, azonban az orvos ettől függetlenül elnyeri jogosultságát a gyógyításra. A hippokratészi eskü egyébként jórészt (azonban nem kizárólag) ma is alkalmazható, többnyire a tisztességre, a hivatástudatra vonatkozó elveket foglal magában, ugyanakkor az orvosokat kötelező jogszabályok környezetéből kiragadva a gyakorlatban nem is értelmezhető, és főként nem vonhatók le belőle az orvosokra nézve olyan következtetések, hogy másokhoz képest nagyobb áldozatvállalás volna tőlük elvárható.
2. „Miközben én már 18 évesen adóztam, ő még évekig állami pénzből tanult.”
Bizony, az állam egyes – a társadalom által fontosnak vélt – feladatokra pénzt költ, ha eddig ez nem lett volna világos. Mégpedig jellemzően bevételeinek, így adóbevételeinek felhasználásával. Furcsa volna, ha az élelmiszerboltba betérve szitkozódni kezdenénk, hogy az üzemeltető a mi adóforintjainkból fedezett Széchenyi-terv keretében húzta fel az épületet, ezért legyen hálás nekünk, és adja olcsóbban a csokit, vagy hogy könnyen focizgat ez a gyerek, hiszen az anyja 3 gyerek után is gyes-t kapott, nekem meg egy sincs, így nem kaptam semmit… Megjegyzendő, hogy az orvos pályafutása során általában (közalkalmazottként) még megalázó bére mellett is többszörösét termeli személyi jövedelemadó jogcímen az államnak, mint az állami költekezésre panaszkodó, nem egyszer dúsgazdag, minimálbérnél több jövedelem után adót soha nem fizetett páciensek.
3. „Fizetem a tb-t, elvárhatom, hogy megkapjam azt a gyógyszert, azt a vizsgálatot, amit akarok!”
Frászt. Azt várhatja el a járulékfizető páciens, hogy ugyanolyan ellátást kapjon, mint mások. A kivételezésre, a mutyizásra persze jóval nagyobb az igény, mint a korrekt sorban állásra, de éppen ezért nem jutunk egyről a kettőre. Abban persze van igazság, hogy a forrásfelhasználás hatékonyságán volna mit javítani, de a forradalom nem ott kezdődik, hogy nekem valamiért (mert jattolok, vastagabb a bicepszem, hangosabb az autóm motorja, ismerem a minisztert, a polgármestert) több, jobb jár. Ugyanakkor mivel már senki nem bízik a rendszerben, néha joggal gondoljuk, hogy ha nekünk nem írták fel a szomszédasszony gyógyszerét, akkor ő biztos protekciós; az nem jut eszünkbe, hogy nekünk talán más a bajunk, amire nem is kell gyógyszer – így aztán nehéz kiszállni az ördögi körből.
4. „Ne sírjanak, ott van nekik a hálapénz!”
Tényleg ott van, de nem mindenki él vele, és a legtöbben nem kapnak jelentős jattot: a több tízmilliárdnyi hálapénz túlnyomó többsége a 30 ezer orvos 10–20%-ának zsebébe vándorol. Radiológus, patológus és még sok szakma képviselője, szegény vidékek háziorvosa, periférikus kiskórházak osztályos orvosai soha nem látnak mellékest. És bizony nem egy olyan kolléga is van, aki vagy magánpraxisa miatt megengedheti magának, vagy erkölcsi értékrendje alapján kötelességének érzi, hogy a tb-alapú ellátásban még utólag se fogadjon el hálapénzt!
