Az alvajáró

Bellininek (1801–1835) mozarti időt szabott ki a Teremtő, körülbelül tíz év leforgása alatt írta meg azokat a műveit, melyek az örökkévalóságig tartó beszédtémát adnak az utókornak. Liszt, Chopin rajongása, Schumann és Wagner dallamféltékenysége már a kezdet kezdetén biztosította számára, hogy halálakor ne szálljon sírba géniusza is. A csábos melódiákra mindig szomjazó közönség kívánságára pedig a mindenkori legnagyobb énekesek tartották gégeközelben. Egészen napjainkig. A rettenetes színház még rettenetesebb rendezői (metteurs terribles) egyelőre nem igazán fedezték fel Bellinit, de közel az idő, s gyaníthatjuk, hogy Az alvajáróval fogják kezdeni. Azzal a darabbal, amelynek hárommondatnyi cselekményét sikerült úgy nonszensz-librettóvá fogalmazni, hogy az magába sűrítse a megelőző háromszáz év összes elfeledett színpadi műnemét, a pásztorjátéktól az opera semiserián és a melodrammán át egészen a szabadító operáig, mindezt úgy, hogy a kortársak a modern világ legjellemzőbb megnyilatkozásának hallották. S ha mindez igaz, akkor tényleg nem vagyunk messze attól, hogy a futószalag-librettó abszurditásában és naivitásában felfedezzünk valamiféle időtlen színházi nyelvet, melyet már könnyedén fognak átfordítani absztrakt színpadi nyelvre. Úgy sejtjük, mindez holnapután lesz, az addig hátralévő időt – vérmérséklettől függően – vagy kibírjuk guggolva, vagy túlélésre rendezkedünk be. Utóbbiaknak Bartoli lemezét sürgősen be kell spájzolni, előbbiek pedig ugyanezzel a lemezzel terelhetik el figyelmüket a zsibbadó lábakról.
A Bellini-korszak repertoárjának nagy énekese, Edita Gruberova tanított meg arra, hogy a koloratúr hősleányok valójában lidércek, földöntúli lények, pusztán a fantázia felvillanó képei – s mindezt egy //fantasztikus// torok fordította át zenévé. A sokak által megénekelt panaszdal szerint Gruberova felvételeinek nagy hiányossága, hogy nincsenek mellette jó énekesek. Cecilia Bartoli mellett viszont vannak, remekek, a főbb szerepekben Juan-Diego Flórez, Ildebrando D’Arcangelo, Liliana Nikiteanu és egy kisebb karakterben Kálmán Péter. A kórus, amely nagy szerepet kapott Bellinitől, szintén kiváló (a zürichi opera kórusa), a zenekar üde, ropogós hangzásáért és a jól eltalált tempókért pedig Alessandro De Marchinak és a La Scintilla zenekarnak tartozunk hálával. A filológiai szenvedéllyel megvert gyűjtőknek is szívből ajánlható a felvétel. Egyrészt, mert a zenekar (elsőként a mű lemeztörténetében) régi hangszereken játszik, másrészt mert a kompozíciót a 2004-es kritikai kottakiadásából játsszák.
Arra is fény derül, hogy a szopránok által kisajátított főszerepet (Amina) miért énekli most a mezzoszoprán Bartoli. A darab premierjén Giuditta Pasta énekelte, majd (sok más Bellini-opera főszerepe mellett) repertoárján tartotta Maria Malibran is, a korszak legnagyobb legendája. Az viszont csak szóbeszéd, hogy a mélyebb hangfekvésű énekesnő kedvéért Bellini kialakított volna egy Malibran-változatot is. Az eredeti kézirat ugyanis arról árulkodik, hogy Amina szólama egyáltalán nem kellemetlen egy mezzoszopránnak (miért lenne, hiszen Pasta is mezzo volt), a magas csúcshangok később, a hagyomány során rakódtak rá: a szerep tehát Bartolié!

Molnár Szabolcs (Medical Tribune) 

Vincenzo Bellini: Az alvajáró. Orchestra La Scintilla, vezényel Alessandro De Marchi. Amina: Cecilia Bartoli, Elvino: Juan-Diego Flórez, Il Conte Rodolfo: Ildebrando D’Arcangelo,Teresa: Liliana Nikiteanu
DECCA
478 1087