Az agykutató agydaganata
A magyar agykutató hazajön Amerikából, majd kiderül: agydaganata van. Magát gyógyítsa vagy segítsen az epilepsziásoknak? Szabadics Jánossal az Index beszélgetett.
Korábban is gondolt rá, hogy nyilvánosan beszéljen a betegségéről?
Megfordult bennem, de most az Akadémia körüli válság miatt éreztem azt, hogy tényleg érdemes, mivel felhasználóként és kutatóként is fontos az alapkutatás számomra. A történetemen keresztül talán érthetőbb lehet az alapkutatás néhány lényeges eleme.
Hogy kezdődött, mik voltak az első tünetek?
Maga a betegség – craniopharyngioma a neve – a születésem óta megvolt, csak nem tudtunk róla. Ez egy embrionális korból maradó daganat, amivel nincs nagy baj, amíg el nem kezd annyira nőni, hogy mindent összenyom maga körül. Nálam ez három éve jött el: hirtelen nagyon meghíztam, furcsa lettem, agresszívabb, türelmetlenebb, valószínűleg a fáradékonyságtól is. Először az emésztést kezdtük kivizsgálni, aztán a hormonjaim is teljesen elszálltak. Addigra a látásom is elment.
Milyen orvosoknál járt?
Szerencsére egy ismerős enterológushoz kerültem, aztán szemész és sok mindenki, majd a végén az agysebész. Ő azonnal mondta, hogy akkor jövő héten műtét. Addigra már örültünk, hogy legalább tudjuk, mi van. Amikor hazamentem, pezsgőt bontottunk, hogy hurrá, agydaganatom van.
Akkor már lehetett tudni, hogy jóindulatú?
A helye alapján nagy valószínűséggel igen. Ez már nagyjából az utolsó pillanat volt, abban az egy hétben már csak feküdni tudtam. Nem érdekelt, hogy mi lesz, nekem akkor már az lett volna a legegyszerűbb, ha meghalok, minden máshoz energia kellett volna.
Máshogy áll a saját agydaganatához az ember, ha maga is agykutató?
Én más agyi területtel foglalkoztam, úgyhogy nem hiszem. Inkább az volt a személyes szerencsém, hogy a családom mellett a munkahelyi közegem is nagyon elfogadó volt a betegségem alatt.
Milyen kutatási területen dolgozik?
A magasabb rendű idegrendszer megismerését célzó kutatáson egy MTA-s kutatóintézetben, a kognitív, tudatos cselekvések kialakításáért, memóriáért felelős agyterületekkel. Én a hippokampuszra fókuszálok, aminek a kutatása Magyarországon hagyományosan erős. De az agykutatáson belül általában is ez az egyik legjobban vizsgált terület, mert a működését nagyon jól lehet egyes funkciókhoz kötni, másrészt anatómiailag jól strukturált, gyönyörűen elválik az egyes információcsomagok helye. 2014-ben az ezen az agyterületen lévő helysejtekért adták a Nobel-díjat is; ezek a tér pozícióit kódolják, és ehhez kötik az egyes emléknyomokat.
