Amor vincit omnia

A kicsit pontatlanul idézett vergiliusi sorra („Omnia vincit amor et nos cedamus amori”) fűzte fel Robert Carsen Poppea-rendezését (Glyndebourne, 2008). Csak helyeselni tudjuk. Legutóbb a Semele ürügyén méltattuk Carsen intelligens, túlszellemeskedéssel igazán nem vádolható operaszínházi koncepcióját. A recept lényegében most is ugyanaz. A történet olyan, mintha napjainkban játszódna, ám semmit sem csavarintanak az eredeti mesén, pusztán lehántják róla a mai közönség számára eltávolító effektusokat: a barokkos-római miliőt, a figurák státuszának historikus jelzéseit. Ettől a rendezés persze még nem lesz modern. „A szerelem győzedelmeskedik minden felett” maximája már Ponnelle híres zürichi rendezésének (1978!) is vezéreszméje volt, s miként most Carsen, ő is komolyan vette a három isteni hatalom (Fortuna/ Szerencse, Virtu/Erény, Amor/ Szerelem) prológusát. Harminc évvel Harnoncourt és Ponnelle után némileg spanyolviaszos a carseni gondolat: e prológus nélkül a Poppea megkoronázása egészen egyszerűen más darab lenne (megkockáztathatjuk: nem is lenne semmi értelme…).
  A Glyndebourne-i Opera előadása tehát pontos, a mű „jelentésével” teljes összhangban áll. Zenei szempontból is rendkívül pedáns, a karaktereket rendre a Gardiner-féle felvételhez hasonlóan találják telibe. A karmester hölgy, Emmanulle Haďm és a zenekar (A Felvilágosodás Korának Zenekara) remek, az énekesek pedig kivétel nélkül nagyszerűek. A túl nagy szellemi kihívást nem jelentő előadás DVD-jét elsősorban miattuk érdemes a lejátszó közelében tartani – még a rendezői terror legádázabb híveinek is.