Ahol már csak a védőnő jár
A védőnők évek óta nem tudják elérni, hogy teljes jogú egészségügyi dolgozók legyenek, és rájuk is vonatkozzon a bértábla. A Magyar Idők riportja.
Ha szigorúan vennénk a gyermekvédelmi törvényt, az ország északkeleti csücskében fekvő, 1500 lakosú Szatmárcsekén minden esztendőben körülbelül egy tucat gyereket ki kellene emelni a családból. Az évente ide születő átlagosan tizenöt-húsz kisbaba háromnegyede ugyanis veszélyeztetettnek számít: egészségtelen, zsúfolt lakásban él, nemhogy saját ágya, játéka, de ruhája, cipője is alig, sőt enni sem kap rendesen. És ezek még csak a száraz adatok, amelyeket a település védőnője, Őry Jenő Józsefné, Katalin alig néhány perccel a községbe érkezésem után sorol. Mindazzal a rögvalósággal azonban, amelyet a számok sem képesek leírni, csak azután szembesülök, hogy a tanácsadóból látogatóba indulunk az érintett családokhoz.
Kerékpárral megyünk, Katalinnak ugyanis – aki a legközelebbi városból, Fehérgyarmatról naponta busszal jár Szatmárcsekére – ez a szolgálati járműve. Az útra kerít nekem egy leharcolt szürke, pedál nélküli drótszamarat. Szerencsém van, az idő most szép, de neki akkor is mennie kell, ha esik, ha fúj.
– Télire van egy bokáig érő meleg kabátom, ahhoz felveszem a bundás csizmát. Nem is a hideg a rossz, hanem amikor naponta kétszer bőrig ázom. Akkor nagyon elegem tud lenni – mondja, és a hangján érzem, egyáltalán nem túloz. Közben megérkezünk az első címre a mára betervezett tucatból. – Lesznek helyek, ahová a holnapi oltásról viszünk ki értesítőt – teszi hozzá –, de most egy egy hónapos újszülöttet látogatunk és a mindössze 15 éves édesanyját.
A kicsi és az anyuka is jól vannak, elsőre a körülmények is rendezettnek tűnnek, a kis szobában meleg van, de amikor jobban körülnézek, látom, hogy a házban a falak sok helyütt penészesek, a fürdőszobában pedig embertelen állapotok uralkodnak. Minden mocskos, ám a védőnő azt mondja, legalább itt van folyó víz, és a kicsit bent a szobában, a műanyag kiskádban megfürdetik. Mert itt az is van, meg rendes kiságy, babakocsi, nem úgy, mint sok helyen a községben. Abban a düledező vályogházban például, amelyik ránézésre sem alkalmas a lakhatásra. Kopognunk sem kell, nem is lenne hol, mert csak egy szakadt függöny lóg az ajtókeretre szögezve. De ez sem kirívó errefelé, miként az sem, hogy a kétszobás, otthonnak nem nevezhető ház nagyobbik szobáját lakják csak. A bejárattól balra a sparhelt, közvetlenül mellette egy ágyon egy férfi fekszik, karján egy icipici babával. A szobában a piszkos falak mentén még két viharvert heverő, az egyiken meghatározhatatlan korú, láthatóan zavart állapotú, elhanyagolt nő, a másikon kisiskoláskorú gyerek ül, kabátban. A szoba másik felében szekrényféle, azon tévé, míg meg nem zavartuk az itt lakókat érkezésünkkel, éppen valami szappanoperát néztek.
