„Agyafúrt” magyarok

– Több száz honfoglalás kori temetőt ismerünk a Kárpát-medencéből, vannak adatok arról is, hány trepanált koponya került elő Magyarországon, s azok területi eloszlásáról is. Olyan összesítés azonban, amelyet a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának kutatói végeztek 120-130 temető átvizsgálásával, még nem volt. Eredetileg nálunk sem ez volt a szándék, a fogazatot vizsgáltuk, s a honfoglalás kori lékelt koponyák láttán támadt a gondolat, hogy vizsgáljuk meg a trepanációk arányát – foglalta össze kutatásuk előzményeit Bernert Zsolt, akinek magyarázata szerint az élő emberen végzett trepanációnak két típusa ismert. Az egyik a sebészi (valódi), amelynek során eltávolítottak egy csontdarabot, megnyitva a koponyaüreget. Ez a beavatkozás életmentő célú volt, többnyire sebesülés és az azt követő koponyaűri vérzés miatt végezték el. A lékelés ugyanis megakadályozta, hogy a fokozódó koponyaűri nyomás miatt beékelődjön a nyúltagy. A jelképes trepanáció nem hatol át a koponyacsont belső rétegén, vagyis nem nyitja meg a koponyaüreget. A szakirodalomból több mint 200 jelképes trepanáció ismert: az esetek több mint háromnegyedét a Kárpát-medence területén írták le. A tizedik századi honfoglalók körében a vizsgált felnőttek 12,5 százalékánál fordul elő.
– A honfoglaló magyarok útvonalán ismerünk még olyan temetőket, ahol megfigyelhető a jelképes trepanáció, máshol viszont nem. Úgy tűnik, hogy ez egy ránk jellemző speciális dolog – jegyi meg az antropológus. Míg a sebészi trepanáció biztosan gyógyító céllal történt, a jelképes trepanáció esetében nem tudják a szakemberek, hogy miért végezték.
– Az is lehet, hogy gyógyító céllal alkalmazták – véli Bertner Zsolt, de megemlíti, hogy
egyes népek hiedelme szerint az éjszakai álom idején a lélek, amely a koponyában lakozik, elhagyja a testet, így más feltevés is igaz lehet:
– Esetleg attól féltek, hogy a lélek nem tud visszajutni a koponyába, ezért nyitottak ajtót számára. Elég, ha jelképes az ajtó, nem kell, hogy teljesen nyitva legyen, mikor megmutatják a léleknek, hogy merre kell menni.
Mint mondta, a Kárpát-medencében sem csupán a honfoglalás korában végeztek koponyalékelést, az őskorból is ismertek trepanált koponyákat, ám a technológiája egészen más.
– Minden nép gondolkodott a fejfájás, az elmebetegségek gyógyításán. Eléggé univerzális megközelítés volt, hogy a fejfájásnál valami ki akar jönni. Tehát kell egy nyílás, hogy a rossz távozhasson. Amerikában, Óceániában, Afrikában is végeztek koponyalékelést, ám minden népnél más a technológia. Van, ahol fúrták, van ahol négyzetesen vágták ki a csontot, van, ahol égették, máshol kaparásos vagy dörzsöléses technikát alkalmaztak. Nálunk késsel végezték, ami praktikus, hiszen egy éles késsel át lehet vágni a koponyacsontot, az nem annyira tömör. Arra, hogy fúrták volna, nincs példa.
Mint Bertner Zsolt rámutatott, a tizedik századból csupa olyan koponyasérülést látunk, amelynél az éles eszköz okozta vágást gyógyítják, lekerekítik a sebszélet. Az Árpád-korban fokozatosan visszaszorult a gyakorlat, a koponyákon azt látjuk, hogy teljesen más a gyógyulás módja. Rengeteg az olyan sérülés, amelyet egyáltalán nem gyógyítottak, holott az előző században az illetőt még elvitték volna a sámánhoz, aki kezdett volna valamit a sebesülttel, ellátta volna a sérülést. A középkorban nem látjuk a gyógyítás szándékát. Egy elég nagy minta alapján állíthatjuk, hogy váltás történt a pogány és a keresztény világ orvoslási technológiája között. Eltelik egy pár évszázad, s újra azt látjuk, hogy a középkorban Európában ismét megjelenik a trepanáció, de azt teljesen más módon, fúróval végzik.
Sem a vérzéscsillapításról, sem a sebek fertőtlenítéséről, sem a fájdalomcsillapítás mikéntjéről nincsenek adatok. Nem biztos, hogy csillapították a fájdalmat, a cél számított – a sérülést vagy az elmebajt kellett gyógyítani. Amennyiben alkalmaztak fájdalomcsillapítót, az növényi oldat lehetett. A honfoglaló magyarok útvonalán az erdei gombák és a sztyeppek fűféléi között több olyan növény is akad, amely erősen fájdalomcsillapító hatású.
– Egészen biztosan ismerték ezeket, ám ez nem bizonyítja, hogy használták is – hangsúlyozta a kutató, s arra is felhívta a figyelmet, hogy a honfoglalás kori temetők nem egyformák, egyfajta rétegzettség figyelhető meg bennük: vannak kifejezetten gazdag, s vannak szegény temetők. A köznépi temetőkben lényegesen kevesebbszer fordul elő a trepanáció, ez azonban nem jelenti azt, hogy a koponyalékelés a gazdagok kiváltsága volt. A trepanációk aránya magasabb az Alföldön, mint a Dunántúlon, s ezek későbbiek, ami egybevág azzal, hogy a honfoglalók a Dunántúlt később szállták meg.
Vannak tipikus honfoglalás kori sírmellékletek, ilyen a tarsolylemez. A korai honfoglalás kori sírokban az elhunyt mellé helyezték lova koponyáját és négy lábát, amelyeket a bőrével együtt temettek el, az állat törzsét viszont a halotti tor során fogyasztották el. A női sírokban jellegzetes az S-végű hajkarika is, ezek divatja a kora Árpád-korig megőrződött. A sírokban előfordulnak használati tárgyak, így például kés, amely a férfi és a női sírokra egyaránt jellemző.

Fried Judit, MTI