Adam Shankman: Hajlakk

Igaz, a Chicago és a Dreamgirls  is komoly társadalmi problémákkal foglalkozott, az üzenet azonban nem bántja annyira a néző fülét, ha „dalban mondják el”, ráadásul a pergő táncok és a szorgos reflektorok kényeztetik a szemet. A Hajlakk esetében szerencsés előrelépés történt, méghozzá mindkét terepen: a szúrós párbeszédek legalább annyira pörögnek, mint a táncos lábak; a történet nem esik szét dalbetétekre és dialógusokra, hanem lényegében egybefüggő zenefolyam; a virtuóz fényképezés pedig egyszerre felel meg a legmodernebb technikai követelményeknek és a stiláris idézetek szabályainak. A koreográfusként tucatnyi kasszasikerben (Boogie Nights; Tök alsó; Kapj el, ha tudsz!) közreműködő Adam Shankman átvette a watersi lendületet, ám az eredeti film szarkazmusát dögös taktusokba csomagolta, és olyan örömfilmet rendezett, mely a szemen keresztül az agyba is eljut.Az eredeti történet szerint a hatvanas évek Baltimore-jában járunk, egy átlagos amerikai városban, ahol élnek feketék, prolik, feltörekvő középosztálybeliek és hajlakkgyárosok. A legnépszerűbb tévéműsor a délutáni Corny Collins Show, melyet természetesen egy tupíripari hajlakkmárka szponzorál, és amelyben fiatal „aranycipősök” ropják a rock and rollt. A műsorba bekerülni minden gimis számára álom, ám ha az ember fekete, akkor csak heti egy szereplésben reménykedhet, hiába fekete-fehér ugyanis a tévékészülék, „négernap” a műsorstruktúra szerint csak hetente egyszer lehetséges. Tracy Turnblad fehér, de van egy másik „defektje”, amit a társadalom nem nagyon tolerál: molett. Kedvezőtlen testalkata ellenére hősnőnk nem adja fel álmát, és addig hajlítgatja lábait és dobálja fenekét, míg Corny Collins fel nem figyel rá, és be nem válogatja az aranycipősök közé. Nagy az öröm Turnbladéknél: a mókaboltos apuka és a vasalónő anyuka (az eredetiben a transzvesztita Divine, a remake-ben a felfújt John Travolta) boldogan bámulják a tévét, és nem is sejtik, hogy lányuk nem elégszik meg egy akadály legyőzésével, és jóval messzebb merészkedik: kiáll a feketék műsorhoz való joga mellett. John Waters olvasatában a hatvanas évek csiricsáré világa és a tánczene nem több abszurd díszletnél, melyben a fajgyűlölő indulatok és a vaskalapos szegregáció megjelenhetnek. Nem vitás, hogy a nagy polgárpukkasztó a hetvenes évek végén beérett nosztalgiahullám (Grease 1–2.) kifigurázásaként írta és rendezte meg metszően őszinte darabját, mely minden infantilizmusa ellenére világosan kimondja, hogy az emlékezés olyan, mint a hajlakk – lehet vele szépíteni, de ha letüdőzzük, bele is halhatunk.Shankman feldolgozásában a cselekményből kimarad az igazi összecsapás (mely az eredetiben jelképesen egy vidámparkban zajlott), a párbeszédek és dalszövegek azonban zsúfolva vannak osztályharcos és fajközi beszólásokkal, így a furcsa kontrasztot a vidáman táncoló fiatalok képe és a mosolygós szájukat elhagyó mondatok disszonanciája adja. Musical lévén az új Hajlakk sosem durvul be igazán, de végig azonos fordulatszámon pörög. A másfél méter magas Nikki Blonsky meg sem áll az éneklésben és a táncban, Turnblad papát alakító Christopher Walken egy-egy megszólalása felér Usztics Mátyás komplett karrierjével, Michelle Pfeiffer gonosz Von Tussle asszonya (a szegregáció korlátolt élharcosa) az összes kortárs hollywoodi dívát hátraküldi a spájzba, John Travolta női alakítása pedig nemcsak tisztelgés Divine előtt, de hosszú évek után a sztár első emberi megnyilvánulása. Logikus választás volt Shankman részéről, hogy a táncra és a zenére helyezi a hangsúlyt, hiszen nyilvánvalóan nemcsak a lépések sorrendjével van tökéletesen tisztában, de azzal is, hogy egy táncmozdulatot milyen szögből, milyen fények és színek mellett, milyen nyersanyagra kell rögzíteni. A Hajlakk neki köszönhetően meglepő és mulatságos, mozgalmas és tanulságos, szép és jó. A legtöbb nézőnek valószínűleg annyi fog csak leesni, hogy jól érezte magát, másoknak azonban eszükbe jut majd Pajor Tamás emlékezetes mondata: „A rock and roll az nem egy tánc.”

Csillag Marci