A szkizofrénia kezelése: múlt és jövő

A szkizofréniának nevezett tünetcsoport egyidősnek tűnik az emberiséggel. Okát, tényleges neurobiológiai alapjait ma sem értjük igazán. Nevét (a szép görög szót, amely szigmával kezdődik, ezért „szkizó”-nak kell ejteni, akár a „szklerózis”- t) Eugen Bleulertől kapta 1911-ben, a keresztség tehát még nincs százéves. A hatékony kezelések története még ennél is rövidebb: néhány korai hősies, máskor félresikerült vagy mai szemmel hátborzongató próbálkozást (mint például a lobotómiát) leszámítva az első igazi terápiás sikert a metilénkék-származék klórpromazin véletlen felfedezése jelentette 1952-ben. Eredetileg műtéti altatás megkönnyítésére használták, amíg két párizsi pszichiáternek nem jutott eszébe szkizofrén betegeken kipróbálni (akkor ezt még papírhegyek, túlburjánzó jogi-etikai-hatósági procedúrák, perbefogás és sajtóhecc nélkül is megtehették). Hatása teljesen lenyűgözte a kutatókat. Az addig „gyógyíthatatlan” betegek tünetei napok alatt enyhülni kezdtek, néhány hét múlva pedig nagy részük hazabocsáthatóvá vált. Azóta felnőtt egy nemzedék, akik már nem is láttak igazán kezelés nélkül maradó szkizofrén beteget. Ők már el sem tudják képzelni, milyen lenne az élet, a városi utca (pláne egy pszichiátriai osztály), ha nem léteznének antipszichotikumok.

Folytatás és összeállítás a 10–12. oldalon