A mandragórától a kéjgázig

A nagy amerikai orvostudós-polihisztor, Oliver Wendell Holmes alkalmazta először 1846-ban az éter hatásának jelölésére az anaiszthészia szót, amely görögül „érzéketlenség”-et jelent. Érzéstelenítő eljárások azonban már sokkal korábban léteztek.

Bizonyos kábítószerek, enyhe idegmérgek használata az ókori keleten éppúgy elterjedt lehetett, mint az amerikai indiánok körében. Ezeket a növényi eredetű anyagokat, rituális, vallási alkalmazásuk mellett nyilván orvosi célokra is régóta használatba vették. Már az ókori görög gyógyszergyűjteményekben is számos fájdalomcsillapításra alkalmas szert találunk. A Kr. u. 1. században élt kisázsiai görög Dioszkuridész például a mandragóra borban áztatott gyökerét ajánlotta fájdalomcsillapítóként. Kortársa, az idősebb Plinius arról is beszámolt arról, hogy a mandragóra levét gyakran itatták a keresztre feszített bűnözőkkel is, hogy kínjaikat némiképp enyhítsék. (A Krisztusnak is felajánlott „ecet” viszont talán ecetből, mirrhából, borból, izsópból vagy mákból készült főzet lehetett.) Indiában vagy Kínában orvosi beavatkozásoknál vadkendert használtak hasonló célra.

Noha az arabok által feltalált tiszta alkohol csak a 12-13. században jelent meg Európában, alkoholos italokat egészen a mai napig használnak fájdalomcsillapításra. A középkori orvosok műtéteikhez előszeretettel vettek igénybe úgynevezett „altatószivacsot”, amelyet ópiumos, beléndekes, saláta-, bürök-, borostyánmagvas főzettel itattak át. Ezt a szivacsot szívogattatták a pácienssel. Ugyanilyen elterjedt lehetett az ópium vagy a mákgubófőzet, amelyet nem csupán orvosi célra használtak, hanem például sokat síró csecsemők cumijába is gyakran töltöttek nyugtatóként.