A hiányzó Richard Nixon

Ám ez hamis analógia, mert a mai politikai porond egyáltalán nem hasonlít a hetvenes évek elejének színteréhez. Valójában, a jelenlegi politikai életet szemlélve, azon kapom magam, hogy kezd hiányozni nekem Richard Nixon.

Nem, nem ment el az eszem. Dick Cheneyt³ nem számítva, egészen bizonyosan Nixon volt a legrosszabb személy, aki valaha is ellenőrzése alatt tartotta a végrehajtó hatalmat.

Ám a Nixon-éra olyan időszak volt, amikor a mindkét pártbeli vezető személyiségek képesek voltak racionálisan beszélni politikáról, és a politikai döntéseket a mamutvállalatok pénze még nem befolyásolta annyira, mint most. Amerika ma sok tekintetben jobb ország, mint amilyen 35 évvel ezelőtt volt, ám politikai rendszerünknek a valós problémák kezelésére való képessége oly mértékben leromlott, hogy néha elgondolkodom, vajon kormányozható-e még az ország.

Amint sokan kimutatták, Nixon egészségügyi reformjavaslata igencsak hasonlít a demokraták mostani javaslataihoz. Valójában Nixoné bizonyos tekintetben még erőteljesebb is volt. Manapság a republikánusok még annak gondolatától is visszahőkölnek, hogy a nagy munkáltatók kötelezően nyújtsanak egészségbiztosítást a dolgozóiknak; Nixon javaslata annak idején valamennyi munkáltatót – nem csak a nagy cégeket – kötelezte volna, hogy nyújtson egészségbiztosítást.

Nixon elfogadta azt is, hogy szigorúbban kell ellenőrizni a biztosítókat, s felszólította a szövetségi államokat, hogy „tételesen hagyják jóvá az egyes biztosítási típusokat, felügyeljék a díjtételeket, biztosítsák a megfelelő átláthatóságot, követeljenek meg éves auditálást, és tegyék meg az egyéb megfelelő intézkedéseket”. Nyoma sincs olyan illúziónak, hogy a piac varázsereje megoldana minden problémát.

De miért áldozott le a napja annak az időszaknak, amikor egy republikánus elnök még ennyire ideológiamentesen tudott szólni, és ennyire ésszerű javaslattal tudott előállni?

A válasz részben abban rejlik, hogy mára a szélsőségesen jobboldali szárny, amely mindig is jelen volt – s amelynek számára Rick Perlstein történész⁴ egyik cikkének szavaival: „az őrültség eleve adott állapot” – átvette a hatalmat két nagy pártunk közül az egyikben. A mérsékelt republikánusokat, az olyanfajta embereket, akikkel meg lehetett volna egyezni az egészségügyi reformról, kiutálták a pártból, vagy fenyegetésekkel hallgatásra bírták. Vajon kinek nyújthatnának együttműködő kezet a demokraták, ha még Chuck Grassley iowai szenátor is segítette terjeszteni a „halálbizottság”⁵ hazugságot, pedig úgy tekintettek rá, mint aki összekötő kapocs lehet bármely megállapodás esetén.

De van még egy ok, ami miatt ma sokkal nehezebb az egészségügyi reform, mint Nixon idején lett volna: ez a mamutcégek hatalmasra duzzadt befolyása.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindig is úgy volt, mint manapság, amikor a hatalom folyosóin állandóan lobbisták serege táborozik, a mamutcégek készek megtévesztő hirdetéseket bevetni és álcivil tiltakozásokat szervezni minden olyan törvénytervezet ellen, amely fenyegeti a végső céljaikat. Ám ez, a mi, nagyvállalati pénz uralta rendszerünk viszonylag új keletű, jobbára a hetvenes évek végére nyúlik vissza.

S most, hogy létezik ez a rendszer, rendkívül nehéz bármilyen reformot tető alá hozni. Különösen áll ez az egészségügyre, ahol a növekvő kiadások miatt az érdekcsoportok ma sokkal hatalmasabbak, mint voltak Nixon idején. Az egészségbiztosítás-iparban például a biztosítási díjak 1970-ben a GDP 1,5 százalékát tették ki, 2007-ben már 5,5 százalékát, vagyis az egykor jelentéktelen játékos politikai óriássá nőtte ki magát, és napi 1,4 millió dollárt költ képviselőházi lobbizásra.

Ez a költekezés olyan vitákat szít, melyek máskülönben érthetetlennek tűnnek. Vajon az olyan „centrista” demokraták, mint az észak-dakotai Kent Conrad szenátor miért ellenzik annyira egy olyan állami terv megvalósulását, amelynek értelmében az amerikaiak közvetlenül a magánbiztosítókkal versenyező állami egészségbiztosítótól vásárolhatnák meg a biztosításukat? Nem számít, hogy az érvelésük gyakran zavaros; a lényeg a pénz.

A republikánus párti szélsőségesség és a mamutvállalati hatalom kombinációját figyelembe véve, kétséges, hogy az egészségügyi reform, még ha megvalósul is – ami korántsem biztos –, akár csak megközelítőleg olyan jó lesz-e, mint a Nixon-javaslat volt, holott a demokratáké a Fehér Ház, és nagy többségük van a képviselőházban.

És mi lesz a többi kihívás sorsa? Minden egyes, égetően szükséges reformra, amelyik csak eszembe jut, az üvegházhatást okozó gázkibocsátás ellenőrzésétől a pénzügyi egyensúly helyreállításáig, ugyanaz a lobbizás és hazugsághadjárat közötti vesszőfutás vár.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a reformerek adják fel. De tisztában kell lenniük azzal, hogy mivel állnak szemben. Tavaly sok szó esett arról, hogy Barack Obama „átalakító” elnök lesz – ám kiderült, hogy az igazi átalakítás sokkal többet kíván egy képernyőképes vezető megválasztásánál. Valójában ennek az országnak az átalakítása évekig tartó ostrom a mélységesen diszfunkcionális politikai rendszert védelmező, mélyen beásott érdekek ellen.

Lábjegyzet

¹ Edward Moore „Ted” Kennedy (1932-2009), demokrata szenátor, a meggyilkolt John és Robert Kennedy öccse.

² Nixon, Richard Milhous (1913-1994), az Egyesült Államok 37. elnöke (1969-1974).

³ Dick Cheney, az Egyesült Államok alelnöke (2001. január 20.-2009. január 20.).

⁴ Rick Perlstein történész, újságíró, a „Nixonland” (2008) szerzője.

⁵ „Halálbizottság” (death panel). Sarah Palin republikánus alelnökjelölt támadta ezzel a konzervatív párttársai által felkapott kifejezéssel az egészségügyi reformtervezetet, mondván, hogy „Obama halálbizottságának bürokratái” döntenék el, hogy idős szülei vagy Down-kóros gyermeke érdemesek-e a gyógykezelésre. Az állítás valótlan; ilyesmi nincs a tervezet szövegében.

Az eredeti cikk 2009. augusztus 31-én jelent meg a New York Times hasábjain. Szerkesztett változatának közlése a Népszabadságban a Népszabadság és a The New York Times megállapodása alapján történt.