A gyógyítók felelőssége és elhallgatott traumái

Az egészségügyi szakemberek mindennapi munkájuk során megtanulják a protokollokat és a hibák megelőzését, de a tehetetlenség és a komplikációk okozta lelki terhek feldolgozására senki nem készíti fel őket. Lelkes Viktória aneszteziológus szakasszisztens a WMN-en ír arról a belső vívódásról és önvádról, amely akkor jelentkezik, amikor a legnagyobb igyekezet ellenére is rosszra fordul egy beteg sorsa.

A szerző rávilágít arra a paradoxonra, hogy miközben a szakemberek a felelősséget és a precizitást a kezdetektől fogva elsajátítják, a kudarcélménnyel való megküzdésre nem kapnak eszközöket. „Amit viszont senki nem tanít meg, hogy mit kezdjünk azzal, amikor úgy érezzük, mégsem volt elég az, amit tettünk” – fogalmazza meg a szakma egyik legnagyobb, mégis legkevesebbet kibeszélt dilemmáját.

A cikkíró saját tapasztalatain keresztül mutatja be, hogy egy váratlan komplikáció fellépésekor szinte törvényszerűen jelenik meg az önvád a szakemberekben. Ez a reakció sokszor nem a valós mulasztásból fakad, hanem abból a pszichés kényszerből, hogy fenntartsák a kontroll illúzióját. „Furcsa, hogy mennyire szeretjük azt hinni, urai vagyunk a történeteknek. Talán ezért lesz az első reakció szinte mindig az önvád az ilyen helyzetekben” – mutat rá az írás, rávilágítva arra, hogy a hibáztatás elfogadása olykor könnyebb, mint szembesülni a kiszolgáltatottsággal.

A reflexió a felelősségtudat és a pusztító bűntudat közötti finom, mégis veszélyes határvonalat kutatja, amelyet a napi gyakorlatban rendkívül nehéz meghúzni. „Az utóbbi időben sokat gondolkodom azon, mikor válik a felelősség önostorozássá. Hol húzódik az a láthatatlan határ, ahol a lelkiismeret már nem segít jobb szakemberré válni” – veti fel a szerző. Az írás végül arra a nyomasztó, visszatérő mentális háttérmunkára utal, amikor a gyógyító újra és újra lejátssza magában az eseményeket, makacsul keresve a válaszokat a megmagyarázhatatlanra.