A feltalálók magányossága

– Emlékszem, milyen hatalmas vitát váltott ki 1998-ban, amikor Gógl Árpád akkori egészségügyi miniszter bejelentette, hogy egy-egy gyógyszer árát akár 20-30 százalékkal is csökkenteni lehet. A háttérben ön állt. Szürke eminenciásként új szempontokat hozott a tárgyalásokba.
– Korábban Svájcban egy világcég európai programvezetője voltam, úgy gondoltam, azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket külföldi munkám során megszereztem, itthon is segítenem kell. 1998-ban a gyógyszertámogatásoknál, ma az innováció terén látom azt a pontot, ahol feltétlenül változtatni kellene. Akkor bebizonyítottam Gógl Árpád egészségügyi miniszternek, hogy a magyar kórházak számos gyógyszerért többet fizetnek, mint egyes nyugati államok intézményei. A magyar biztosító pedig az angol gyógyszert két-háromszor magasabb összeggel támogatta, mint ugyanazt a hazait. Nagy felzúdulás volt, de sikerült az árakat jelentősen csökkenteni.

– Tehát tanácsadóként dolgozott. Ez a szó azóta új tartalommal gazdagodott.
– Ne bántson meg. Svájci éveim alatt szereztem olyan egzisztenciát magamnak, amely lehetővé tette, hogy tiszteletdíj nélkül segíthessem a hazámat.

– Szokatlan dolog, de az életútja tele van ilyen meglepő elemekkel. Az sem volt mindennapos, hogy valaki a hatvanas évek elején az NDK-ban legyen szigorló orvos.
– Igen, én voltam az első, ráadásul teljes fizetéssel. Szerettem volna, ha az évfolyamról többen megyünk, de a többiek nem hittek benne, hogy ezt meg lehet csinálni. Nem is ment könnyen, az első hetekben nemhogy fizetést, még ösztöndíjat sem kaptam. Úgy képzelje el, hogy szombatonként beosztottak a vérvételre, és ott tíz márkát kaptam betegenként.

– Újabb furcsaság a pályáján, hogy szinte egy időben lett patológiai szakvizsgája és pszichológusi diplomája. Majd ennek dacára mégis gyógyszerkutató lett. Hogy jön össze ez a három dolog?
– Mentálhigiénével szerettem volna foglalkozni, ám nálunk akkor az még ismeretlen, sőt nemkívánatos tudománynak számított. A főnököm először hozzájárult, hogy pszichiátriai szakvizsgát tegyek és végezzem el az ELTE-n a klinikai pszichológia szakot. Egy év elteltével azonban visszavonta a beleegyezését. Ekkor felmondtam, és az Orvostovábbképző Intézet patológiai tanszékén találtam állást. Mivel ez széles tudományág, kísérletezni kezdtem, és a gyógyszerhatások vizsgálatának irányában képeztem magam. Ez is érdekelt.

– Későn, 41 évesen hagyta el az országot. Miért ment el, hiszen 30 évesen már nagy karriert csinált itthon? Az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár, a mai Egis orvosi osztályának vezetőjévé, majd főosztályvezetőjévé nevezték ki.
– Százhúsz ember tartozott a vezetésem alá. Szép és érdekes munkám volt. A nevemhez kötődik az első olyan hazai nyugtató klinikai kifejlesztése, amelynek alig volt mellékhatása. De túl fiatal voltam, ma sem vagyok elég diplomatikus, hát még akkor! Nem feleltem meg a szocialista vezetőtípusnak. Elbocsátottak.

– Ebben lehet valami, hiszen bíróságon támadta meg a döntést. Ez sem volt éppen szokványos 1976-ban.
– De végül a legfelsőbb szinten megnyertem a pert, és akkor én mondtam fel. „Higgye el, ez az ország nem magának való”, mondta búcsúzóul a párttitkár.

– Még négy évig maradt. Nem hitt neki?
– Megszereztem a pszichiátriai szakvizsgát. Mikor megvolt, útlevelet kértem, és a családommal meg sem álltunk Svájcig.

– Gondolom, már megvolt az állása.
– Semmi nem volt előkészítve. Sorban bementem a nagy gyógyszergyárakhoz, és egy héttel Svájcba érkezésünk után a Johnson és Johnsonhoz tartozó Cilaghoz vettek fel.

– Hogyan tudta átlátni azt bonyolult gazdasági hálót, ami egy világcéget jellemez, hiszen itthon erről semmilyen tapasztalata nem lehetett?
– Még azt sem tudtam, mi az a tőzsde, hiszen Magyarországon akkor még nem létezett. Megtanultam, MBA-képzésen vettem részt. Egy európai kutatási projekt vezetője voltam, megtaláltam a boldogulásomat. Azután felajánlották, hogy menjek át Amerikába. Nem mentem.

– Kutatással foglalkozik, 1990 óta saját cége van. Hogyan lehet valaki magánzó a gyógyszeriparban? Hiszen még a legnagyobb magyar gyárak is túl kicsik ahhoz, hogy egymaguk fejlesszenek?
– Az utóbbi években inkább gyógyászati segédeszközökkel foglalkozunk. 1995 körül láttam a magyar televízióban egy zseniális ötletet. Az a lényege, hogy egy vékony papírlap is rendkívül szilárd lehet, ha U alakban meghajlítják. Jelentkeztem befektetőként, de becsaptak. Egy lejárt amerikai szabadalmat mutattak be mint magyar találmányt.

– Ám végül mégis ennek továbbfejlesztéséért kapta az akadémiai szabadalmi nívódíjat.
– Másfél-két évig mérgelődtem, aztán beugrott, hogy hullámosítani kell a lemezt, mert így egy könnyű anyag is rendkívül szilárd és mégis jól formálható lehet. Ma nyolcvanféle gyógyászati sínünk van.

– És a találmány kapcsán észlelte, hogy Magyarországon baj van az innovációval?
– Pontosan. Harminc országban védett szabadalom a Chrisofix, a legfontosabbnak azonban azt tartom, hogy bordatörést is tudunk hatékonyan rögzíteni. Megfigyeltem, mit csinál a beteg, ha eltörik a bordája. Mivel lélegzetvételkor fájdalma van, a törött bordájára teszi a kezét. Én ehelyett odaragasztom ezt a speciális lemezt, azonnal csökken a fájdalma, ezért már nem felületesen lélegzik és megnő a légzési kapacitása. Ezt semmilyen más módszer nem tudja biztosítani, mégis gondjaink vannak az elterjesztésével.

– Az emberiség folyton az újításokat keresi, mindent az innováció mozgat, Magyarországon miért nem érvényesül ez a tendencia?
– Mert itt a feltalálók egyedül küzdenek, míg másutt azonnal felkarolják az ötleteket. Itt van például a napelemes cserép, ez az új magyar találmány. Ha mögé állna az ország, és háztartások ezreiben próbálnák ki, akkor gyorsan tökéletesíteni lehetne, és Magyarország hihetetlen gazdasági erő birtokába kerülne. A feltaláló szellemi energiái megsokszorozódnának.

– Valahogy úgy, mint a Google új ötleteinek kipróbálásánál vagy az Apple mobiltelefonjaira írt programokkal?
– Pontosan! Ha a feltaláló csak a saját erőforrásait, kapcsolatrendszerét használja, akkor hamar csődbe jut, ám ha egy közösség mögé áll, óriási távlatok nyílnak előtte. Nálunk a feltaláló nem jut el idáig, ki sem nyílnak neki a kapuk.

– Ön szerint mit kellene tenni?
– Először is szelektálni kellene a találmányokat és a feltalálókat. A magánszemélyek és a kisebb cégek újításait, de persze csak a valóban értékeseket, el kellene juttatni a nemzetközi szabadalomig, mert ez nagyon sokba kerül, erre a kicsiknek nincs pénze. De nem elég felkarolni az ötleteket, a médiának is láttatni kellene, hogy a gyakorlati találmányok milyen fontosak, divatba kellene hozni a feltalálókat. Nagyon sokrétű tevékenységre lenne szükség.

– Elgondolkoztatott, amit a napelemes cserépről mondott. Hiszen nagyon sok intézmény támogatja az innovációt, miért nem jutott a tömeges kipróbálás senkinek az eszébe?
– Nem jó a támogatási rendszer. Elaprózódnak az erők. A Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Szabadalmi Hivatal együttműködése az Akadémiai Szabadalmi Nívó Díj megalapításában példaértékű. Ha ezt az együttműködést kiterjesztenék, óriási lépést lehetne tenni a magyar szürkeállomány jobb hasznosításának irányába.

– Furcsa az is, hogy eddig az egészségüggyel kapcsolatos találmányok kimaradtak a díjazottak közül. Pedig a világon mindenütt ez az egyik leggyorsabban fejlődő terület.
– Magam sem értem, miért, de az orvosi tudományokra és a biológiai osztályra eddig nem terjesztették ki ezt a kitüntetést. Ez most megváltozott, és remélem, hogy utánam még sok orvos fogja megkapni.