2331 – Szilágyi Lenke két tárlatáról

  Az utóbbi időszak egyik legjobb híre, hogy Szilágyi Lenkének két kereskedelmi galériában is önálló kiállítása nyílt. Persze, ha egy igazán nagy volumenű alkotó képei láthatóak valahol, az már önmagában is örömteli esemény, különösen, ha „viszonylag új képekről” van szó – mint az a kiállítási meghívókból kitűnik.

  Az alkotót tehát még nem darálta be a mindennapok malomkereke, van mondanivalója és kapacitása ahhoz, hogy elképzeléseit megvalósítsa. Örülhetünk ennek a ténynek önmagában is, de társadalmilag még nagyobb jelentőségű, hogy a szóban forgó művész történetesen fotográfus. A fotó műfajával a hazai műtárgyakat vásárló közönség ugyanis a galériás kínálatban nem, vagy csak nagyon ritkán találkozhatott. Bár a második világháború után a fotó múzeumi gyűjteményekbe kerülésével párhuzamosan a világ minden részén elkezdődött műtárgypiaci szereplése is, itthon ezen a téren (is) restanciánk van. A helyzet az utóbbi egy-két évben kezdett el változni: alakultak kisebb, a fotót fő profilként képviselő galériák, és a nagy aukciósházakban is volt egy-egy árveréssel egybekötött bemutató. A piacot a „klasszikus”, többnyire külföldön befutott magyar alkotók – elsősorban André Kertész, Brassai, Moholy-Nagy László – vezetik, a kortársak közül pedig a fotó leghagyományosabb műfajai, a portré-, divat- és a csendéletfotó uralják. Aki ismeri Szilágyi Lenke képeit, tudja, hogy művei ezek közül egyik kategóriába sem sorolhatók be, ezért is lehet korszakhatár, hogy a kereskedelmi felhozatalba új hang került.
    Szilágyi képeit talán legtalálóbban a „szubjektív dokumentarista” jelzővel lehet illetni, ami azt jelenti, hogy képeinek kiindulópontja a környező látvány, a valóság. A valóságszövetből kiszakít egy adott szeletet, egy képkockát – és a külvilág képeit a saját érzésvilága megjelenítése szempontjából rendezi, nem egyszerűen csak közöl valamit a képen látható dolgokról, vagy rámutat egy problémára. Saját vízióit fogalmazza meg, saját helyét próbálja meg definiálni és dokumentálni a világban.
   Szilágyi Lenke az 1980-as évek elején tűnt fel a fotósszakmában, és azon kevés alkotók egyike, akinek képei rögtön rendkívül komoly visszhangra, elismerésre találtak. Az értelmiségi szubkultúra atmoszférájáról számolt be: „csak úgy” lefényképezte a széthagyott ágyakat, falakat, szórakozóhelyeket, lepusztult bérházakat, a gesztusokat, arcokat, a cigarettákat a szájsarokban. Otthonosan, belső csendességgel szemlélődött a banális helyzetek, lényegtelen pillanatok, jelentéktelen tárgyak bizarr világában. Képi poézisének évtizedeken keresztül hangsúlyos eleme a jellegzetes „szürke ragyogás”, amely a derengő lágy szürke tónusvilágtól a kormos feketék változatos alkalmazásában öltött testet.
   A 2006-os fotóhónapon aztán nagy meglepetésként hatott a Millenáris Parkban megrendezett Partik című tárlat. A felvételek témái: a fiatalok kedvenc kikapcsolódási formája, a hétvégi szórakozóhelyek tudatosan manipulált örömfogyasztása, a képmutatás parádéinak világa. Szilágyi Lenke fotóin a vizuális élményen túl érzékelhetőek a tomboló fények, a membránszaggató zene és a zsigeri borzongás kalandtúrája, az örömkeresés és az élvezetek mámorában való feloldódás anyaméhi állapota.
   A Nessim Galéria mostani tárlata a Partik sorozat legemblematikusabb darabjai mellett a sorozat továbbgondolásával a nagyvárosi fényorgia révén, a fénytér víziószerű megnyílásával átfestett és átértelmezett jeleneteket és portrékat mutatja be. A kiállítótér másik felében fekete- fehér, nagyon közeli a portrék sora, a modellek szemére és az abból kiolvasható érzelmi tartalmakra koncentrál. Ezek a művész körül élő ismerős és ismeretlen embereknek, barátoknak vagy az aluljárókban hálóknak saját életükhöz vagy éppen másokhoz fűződő viszonyát ragadják meg érzékenyen és bátran.
   Aki tudja Szilágyi Lenkéről, hogy a fotózáson kívül van még egy nagy szenvedélye, a hegymászás, nem lepődik meg különösképpen, hogy a Memoart Galériában a túrák során készített, az éggel összeérő hegytetőn készült felvételek láthatók. Maguk a képek témájukban nem különböznek az átlagkiránduló emlékképeitől, mégis a megörökített tájat, azon belül minden egyes szikladarabot átjár az alkotó hozzájuk fűződő személyes, meghitt kapcsolata.
   Szilágyi Lenkét – egy sokat idézett vallomása szerint – azok a pillanatok foglalkoztatják, amikor „az idő megpihen és kitágul, más dimenziókat ölt, megül”. Ez a szemlélet hidat ver a két, teljesen eltérő koncepiójú kiállítás között, érzékelteti a látogató számára a közös pontot, amely nem más, mint az alkotó tekintete.
 Viszonylag új képek, Nessim Galéria 2008. március 6-ig. Memoart Galéria 2008. február 18-ig.

    Egy szigetlakó – szigetlakóknak

  Rendkívüli zongorista debütál Magyarországon február 22-én, amikor a Zeneakadémián Keller András vezényletével, a Magyar Telekom Zenekar kíséretével Mozart két kolosszális, d-moll (K.466), illetve C-dúr (K. 467) zongoraversenyét adja elő. Jellemzésére elég, ha Ligeti György mondatát idézzük, melyet Bach A fúga művészete című művének megjelenésekor írt: „Ha csak egyetlen művet vihetnék magammal egy magányos szigetre, ezt a lemezt választanám, hogy elhagyatva, félholtan az éhségtől és szomjúságtól, ezt hallgathassam utolsó leheletemig”. De hát kicsoda az a művész, aki ilyen elragadtatott szavakra ihlette az egyéb nyilatkozataiban szerfölött szarkasztikus Ligetit?!
   Jevgenyij Koroljov 1949- ben született Moszkvában, már tizenhét évesen eljátszotta Bach Das wohltemperierte Klavier című ciklusát, és ettől kezdve Bach-specialistának számított. Megnyerte az összes jelentős nemzetközi zongoraversenyt, aztán 1978-ban Hamburgban telepedett le, ahol jelenleg a Hochschule für Music und Theater professzora a zongoratanszéken. Ligeti szigetről írt, és talán nem véletlenül, ugyanis maga Koroljov is legkivált egy magányos sziget lakójára emlékeztet; nem sokat koncertezik, távol tartja magát a sztárparádéktól, és lemezt is keveset készít, CD-inek száma nem éri el a tucatot, ráadásul olyan kisebb kiadóknál publikál, mint a Tacet vagy a hänssler. Mindebben az immár Budapesten is istenként tisztelt Grigorij Szokolov rokona, noha – ellentétben nagy honfitársával – játéka távol áll bármiféle démonológiától, romantikus zaklatottságtól. Visszafogottsága ellenére lassan, de biztosan mégis meghódította a közönséget és a szakértőket: a tekintélyes német lap, a Fono Forum a 2001-es esztendőt egyenesen Koroljov-évként emlegeti.
   Úgy tűnik, nincs különösebb titka. Talán csak a hűség a kottához, melyet minden beszámoló kiemel. De mit is jelent ez valójában? Ha A fúga művészete felvételt (Tacet, 2 CD, 1990) meghallgatjuk, világossá válik, hogy Koroljov alig valamit vett át az úgynevezett historikus, a korhű előadást erőltető iskola tanaiból, mely éppen a műhöz való hűség elvét tűzte zászlajára még az ötvenes években. A 7. és a 9. fúgában például olyan gyors tempót vesz, amely egy korhű, azaz Bach korabeli bármely billentyűs hangszeren elképzelhetetlen lett volna – Koroljov minden pillanatban kihasználja a hatalmas hangú Steinway zongora modern adottságait. Tárgyilagosság, végtelen világosság jellemzi ezt a felvételt, matematikai vagy inkább mértani rend, tisztaság, még a hajmeresztően bonyolult szólamvezetésben is megőrzött egyszerűség. Koroljov, mint Ligeti, Descartes követőjének bizonyul, nála minden akkord, minden hang tisztán és elkülönítetten szólal meg, de természetesen szerves összefüggésben az egész folyamat logikájával. Persze ahol kell, ő is szenvedélyes és túlfűtött, például Bach egyik „legromantikusabb” művében, az úgynevezett „kromatikus” d-moll fantázia és fúga elnevezésű darabban (hänssler, 2000).
    Mozart-lemezt tudomásunk szerint még nem jelentetett meg. Többek közt ezért is várhatjuk oly felfokozott idegállapotban első budapesti fellépését.

   – CSONT –