140 éve adták át Lipótmezőt
sárga házat". Bár az elmegyógyintézet gondolata először 1791-ben, II. Lipót uralkodása alatt merült fel, nevét mégsem róla, hanem a terület első tulajdonosáról Göbl Lipót budai molnárról kapta. A derék iparos a jó fekvésű, könnyen megközelíthető területet 1820 körül szerezte meg a várostól, itt épült vendéglője a budaiak kedvenc kiránduló helyévé vált. A tábolyda megfelelő helyét kereső Schwartzer Ferenc az 1850-es évek elején huszonkét telket szemlélt meg, s választása végül a Lipótmezőre esett. (A legenda szerint még az is szempont volt, hogy ez a hely védett volt az akkoriban gonosznak, őrültséget hozónak tartott északi széllel szemben.)
A magyar elmebetegeket az 1800-as évek közepétől már nem fogadták a Habsburg Birodalom nagy intézetei, így a kérdés rendezését nem lehetett halogatni. A Helytartótanács 1848-ban a katolikus német családból származó Schwartzer Ferencet küldte ki államköltségen, hogy a külföldi elmegyógyintézeteket tanulmányozza. Hazatérése után 1850-ben alapította első magántébolydáját Vácott, amelyet 1852-ben Budapestre helyezett át. Schwartzer javasolta az állami tébolyda létesítését, amelyet 1853-ban engedélyezett a bécsi belügyminisztlrium, majd 1857-ben Ferenc József rendelt el, az uralkodó a célra a királyi várak fenntartására szolgáló alapból biztosított pénzt. 1858-ban építészeti pályázatot írtak ki, melyet Zettl Lajos nyert meg, az építkezés 1860-ban kezdődött el. A kivitelezést botrányok kísérték, egymást váltották a vállalkozók, a munkát végül Drasche Henrik fejezte be.
Az Országos Tébolyda, a modern Magyarország első pszichiátriai kórháza 1868. december 6-án nyitotta meg kapuit. A 70 hektár parkkal szegélyezett négy szintes, késő romantikus stílusú létesítmény a Parlament után az ország második legnagyobb épülete. Eredetileg 800 fő befogadására tervezték, de csak 500 beteg számára épült meg, s megnyitásakor 300 ágya volt - de a második világháború idején 1600 beteget ápoltak itt. Az intézetben humánus eszközöket alkalmaztak, a nyugtalanabbak nyugtatókat kaptak, s használták a kényszerzubbonyt, elkülönítő cellákat, de a durva kényszerítést mellőzték. A Tébolyda nevét 1898-ban Lipótmezei Elme- és Ideggyógyintézetre változtatták, ezután a Lipótmező az elmegyógyintézet szinonimája lett.
A "sárga házban" sokan megfordultak, köztük művészek, tudósok, akiknek zsenialitása az őrületbe csapott át, s akadtak olyan betegek is, akik fél évszázadot is eltöltöttek a zárt intézet falai között. 1952-ben az elmegyógyászat központi módszertani, továbbképző, betegellátó és tudományos intézete lett, ekkor kapta az Országos Ideg és Elmegyógyintézet nevet. Az utóbbi időben Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet néven működő gyógyhelyet 2007-ben bezárták, az ellátás az Amerikai úti idegsebészetre, az Országos Idegsebészeti és Tudományos Intézetbe, illetve a Semmelweis Egyetem Kútvölgyi Kórházába került.
Weberné Zsikai Mária (MTI)
