Magánegészségügy: a kormány félrenéz

Miért kezdtek vizsgálódni?

Mert hivatalosan semmiféle információnk nincs a magánegészségügyről, miközben úgy vélem, hogy Magyarországon nem két egészségügyi rendszer van, hanem egy, s ennek két részének – közfinanszírozott és magán – sokkal jobban kellene kapcsolódnia egymáshoz. Számos országot ismerünk, ahol ezek kiegészítik és segítik egymást, mintegy szimbiózisban működnek, míg nálunk a magánszektor növekedése épp a rendezetlen viszonyok miatt óhatatlanul hozzájárul a társadalmi esélyegyenlőtlenségek növekedéséhez. Számomra egyébként ez a legfontosabb és legbántóbb a jelenlegi helyzetben. Lefölözés zajlik, miközben a magánszektornak szervezettségben, költséghatékonyságban és minőségben példaként kellene szolgálnia az állami rendszer számára.

Pedig a két rész szimbiózisára mi sem panaszkodhatunk, óriási problémát okozna, ha például a labor- és a képalkotó diagnosztika meghatározó magánszereplői, vagy akár a vesedializálást, a mesterséges megtermékenyítést végző cégek egyik napról a másikra kivonulnának a közfinanszírozott ellátásból.

Egészen más szintje a két fél együttműködésének, ha például a hosszú várólistával küszködő ortopédiában a közfinanszírozó akár a magánszektortól is vásárolhatna kapacitást. Vagy, ha egy beteg magánszolgáltatóhoz akarna menni, s magával „vihetné” az adott kezelésre, beavatkozásra jutó tb-finanszírozás meghatározott százalékát, az érintett magánrendelő pedig megkaphatná ezt az összeget, amennyiben vállalja a minőségbiztosítást és az adatszolgáltatást. Az egészségügyi magánszektort egyébként általában egyetlen tömbként látják és láttatják, miközben meglehetősen fragmentált, több típusba sorolható piacról beszélünk, ami szerintem legalább három részre tagolható, s amelyek mindegyikéhez másként kellene viszonyulnia az államnak. A közfinanszírozott, köztulajdonban lévő rendelőkben és kórházakban is virágzik a magánpiac, hiszen mi más lenne a paraszolvencia, de arra is van példa, hogy maga az intézmény – például VIP osztály formájában – nyújt fizetős szolgáltatást. Az előbbit szerintem tiltani, az utóbbit viszont támogatni kellene. A mellette létező magánszolgáltatás – mint az állami rendszer versenytársa – sem egységes. A fentebb már említett, lényegében kiszervezett állami feladatokat ellátó vállalkozásokon túl működnek az állami tortából egyáltalán nem részesülő valódi magánszolgáltatók, de ezek sem sorolhatók egy kalap alá. Különbség közöttük a tulajdonos, illetve az orvosok szerepét illetően van, aszerint, hogy egy olyan magánbefektető vállalkozásáról beszélünk, aki egymaga látja el a tulajdonosi feladatokat, vagy orvos üzlettársakkal együtt, illetve kizárólag orvosok viszik a céget. Első ránézésre nem is gondolnánk, milyen tarka az összkép. De, hogy ne legyen ennyire „egyszerű” a helyzet, szerintem létezik egy harmadik rész is, ahová többek között a foglalkozás egészségügyet, vagy a komplementer medicinát soroltam. Ezek szín tisztán magánüzletek, hiszen olyan szolgáltatásokat kínálnak, amelyeket az állam egyáltalán nem nyújt és nem is finanszíroz. Éppen ezért ezeket – a híres-hírhedt aczéli három T-s meghatározást kölcsön véve – az államnak tűrnie kell. A lényeg: tilt, tűr, támogat és szabályoz – ezek lennének az állam feladatai.

Az elmúlt hónapokban csak kapkodtuk a fejünket a tulajdonosváltásokat látva, mintha az establishment most fedezte volna fel ezt a piacot. Elfogytak volna a szállodák és a szőlőtőkék?...

Sokan magyarázzák így ezeket az adásvételeket. Csakhogy ez azzal a veszéllyel jár, hogy tovább folytatódik az egységes rendszer kettéosztása, horribile dictu, lerablása, aminek első aktusa napjainkban a szemünk előtt zajlik, a szakemberek elcsábításával.

Az államnak miért nem fontos pontosan számba venni az egészségügyi magánpiacot?

Nincs rá kapacitásuk – mondhatom jóindulatúan, rosszindulatúan pedig azt, hogy a politikailag befolyásos emberek mára rájöttek: erősebb gazdasági érdekük fűződik a magánszektor fejlődéséhez, mint a közfinanszírozott rendszer rendbetételéhez.

Nem lehetséges, hogy a gazdasági érdekek mellett politikai okai is vannak a tartózkodásnak? Amennyiben ugyanis a kormány asztalra tenné ezt a témát, azzal legitimálná a magánszektort, vagyis elismerné a rendszer kettéosztódását, ami felérhet egy nyilvános beismeréssel is: az egészségügyben lejátszódó történések valódi oka a társadalom kettészakadása.

Elképzelhető ilyen magyarázat is. Ráadásul miközben az egészségügy kettéválása a leszakadó szegényeknek óriási hátrányt jelent, a magánszolgáltatásokat megfizetni képesek is csak látszólag járnak jobban, hiszen ezek a rendelők épp úgy minőségbiztosítás híján dolgoznak, mint az állami szektor, s itt talán még az a kicsi kontroll sem működik, mint a közfinanszírozott rendelőkben és kórházakban, ahol legalább elég pontosan dokumentálják az eseteket. Igazság szerint mindenki rosszul jár. A felmérésnek épp ebből adódott az egyik feltételezése: kettészakadóban a hazai ellátórendszer, miközben a magánellátásnak nincs akkora hozzáadott értéke, mint amekkorát a laikus igénybevevő feltételez, vagy amekkora lehetne. Ezért orvosok körében végeztünk egy online felmérést, amelynek segítségével azt akartunk feltérképezni, hogy ez a kettősség mit jelent a mindennapjaikban, de arra is kíváncsiak voltunk, hogy a mára kialakult helyzetet milyennek látják a legnagyobb magánszolgáltatók tulajdonosai, menedzserei. Megnéztük továbbá, hogy az elmúlt években hogyan alakult a legnagyobb vállalkozások bevétele.

Ez utóbbival kapcsolatban röpködnek a százmilliárdok…

Mi a 33 legnagyobb szolgáltatót vettük górcső alá. Ebből az derült ki, hogy tavaly összesen 54 milliárd forint bevételre tettek szert, de ennek egy része – közel 17 milliárd – a közfinanszírozott rendszertől, tehát a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőtől származik, így a tényleges „magánbevételük” 37 milliárd forint volt. De, hogy mi a helyzet e top szolgáltatók alatt, arról semmiféle információnk nincs, s csak becsült – 100-120 milliárdos - bevételről beszélhetünk. Nem ismerjük az ellátott esetek számát, nincs betegkövetés, igazából a fiatalokra, s a minél egészségesebbekre fókuszálnak, többlet terhet jelentenek a lakosságnak, tény viszont, hogy csökkentik az állami szektorra nehezedő nyomást. Csak egy példa a kiabáló különbségekre: miközben a NEAK éves szinten 130 milliárd forintot fordít az 50 millió beteget ellátó járóbeteg szakrendelők finanszírozására, a magánrendelőkben egy orvos és egy asszisztens egyetlen óra alatt körülbelül 40 ezer forintot „termel meg”, míg a közfinanszírozott szakrendelőkben ugyanilyen feltételek mellett ez az összeg legfeljebb 10 ezer forint. Ez nagyjából megegyezik egyes gépkocsi márkaszervizek óradíjával, de kevesebb, mint egy lakatosé. Ezt a jelenséget szoktuk alulfinanszírozottságként emlegetni, miközben a legdurvább társadalmi kettészakadás épp az egészségi állapotban érhető tetten, hiszen az iskolai végzettség alapján akár 12 év különbség is kimutatható a férfiak születéskor várható élettartamában.

Mi derült ki a konkrét felmérésből?

Például az, hogy a megkérdezettek 10 százaléka már egyáltalán nem dolgozik a közfinanszírozott rendszerben, 73 százalékuk viszont az állami és a magánellátásban egyaránt részt vesz. Ez utóbbi adat nagyságában viszont szerepet játszik, hogy a megkérdezettek között szép számmal voltak háziorvosok, akik nem folytathatnak magánpraxist. Nem számolva velük, azt mondhatjuk, hogy ma már az orvosok  közel 90 százaléka dolgozik valamelyik magánellátási formában. Ami a közfinanszírozott rendszerrel kapcsolatos motivációkat illeti, a hivatástudat mellett ez még mindig egyfajta biztonságot nyújt, miközben vannak szakmák, amelyek máshol nem is folytathatók. Elgondolkodtató viszont, hogy a megkérdezettek 7 százaléka bevallja, hogy kizárólag azért dolgozik még mindig az állami kórházban vagy rendelőben, mert ily módon ki tudja használni a tb-finanszírozás nyújtotta előnyöket, vagyis különböző vizsgálatokra küldheti a magánbetegeit. A magánellátást a jó munkakörülmények és a jobb anyagi lehetőségek, valamint a kényelem és a szabadság miatt választják, hozzátéve, hogy ezzel a betegeik igényeihez is igazodnak. Többen elismerték viszont, hogy a magánszektorban unalmasabb és egyhangúbb a munka, szakmailag visszalépést jelent, s a jól felszerelt, elegáns rendelőben meglehetősen magányosnak érzik magukat. Számomra a munkával eltöltött idő a legfélelmetesebb adat. Azok, akik az állami és a magánellátásban egyaránt szerepet vállalnak, heti 52,5 órát dolgoznak – az ügyeleten kívül. Ez rengeteg, hosszú távon fenntarthatatlan, az orvos és a betege biztonságát egyaránt veszélyeztető önkizsákmányolás. E csoport bevételének 60 százaléka származik az állami, 30 százalék a magánellátásból, s további 10 gyógyszervizsgálatból, oktatásból vagy akár paraszolvenciából.

Ennyire nagyok az anyagi igények?

Hát épp ez az. Arra a kérdésre ugyanis, hogy az adott pozícióban mekkora havi nettó jövedelmet tartanának elegendőnek, a vágyak meglepően földközeliek, az átlag 1,1-1,2 millió. Ehhez persze vegyük hozzá a tanulással eltöltött 10-12 évet, majd a szakma gyakorlásának egy-két évtizedét. Nem beszélve az alternatív gyógyászokról, az ortopédusok állnak az élen 1,7 millióval, őket az onkológusok követik 1,5 millióval, s a pulmonológusok a sereghajtók 600 ezer forinttal. Érdemes felfigyelni a háziorvosokra, akik 850 ezer forint havi nettó jövedelmet tartanának kielégítőnek, ennyit azonban valóban képtelenség kigazdálkodni a jelenlegi finanszírozásukból.

A vizsgálattal tulajdonképpen tükröt tartottak az orvosok elé. Mit látnak, ha belenéznek?

Rájöttek, hogy van hova lépniük, ma már 2-3-5 helyről keresik össze azt a pénzt, amit jövedelemként elfogadhatónak tartanak, de ebben az is benne van, hogy jó néhányan a mellékmunkák egyikével a megalázónak tartott hálapénzt próbálják kiváltani. Pontosan látják a köz- és a magánszektor közötti finanszírozási szakadékot, akárcsak az egyéni érdekek érvényesülését és a köz kihasználásának lehetőségét. Ugyanakkor számos jó ötletet megfogalmaztak azzal kapcsolatban, hogy miként lehetne akár a magán-, akár a közellátást megfelelő színvonalra hozni. Többen javasolták például e két rész határozott elválasztását, nem lenne ellenükre egy megfelelő kiegészítő vagy üzleti egészségbiztosítás megjelenése a finanszírozási lehetőségek között, de a legtöbben az átláthatóság megteremtése mellett tették le a voksukat.