hirdetés
2019. november. 15., péntek - Albert, Lipót.
hirdetés

Feudális rendszer helyett demokrácia kellene az egészségügyben

„Sokan hazajönnének, és minőségi forradalmat csinálnának”

Forradalmat csinálhatnának a külföldről hazatelepülő orvosok a hazai közfinanszírozott egészségügyben, de ehhez elkötelezett szövetségesek is kellenek – mondja a MedicalOnline-nak adott interjúban dr. Hegedűs Zsolt. A Duna Medical Center (DMC) ortopéd sebésze idén szeptemberben, több mint tíz éves manchesteri és bristoli munka után tért haza négy gyermekével és szemész feleségével, hogy kint szerzett tapasztalatait itthon hasznosítsa.

hirdetés

 – Könnyű úgy hazajönni, hogy egy magánszolgáltatónál, kiemelkedően jó körülmények között kap jól fizetett munkát.

Két éve tervezem, hogy hazatelepülök, munkát azonban eddig csak önkéntes segítőként kaptam volna, de hamar kiderült, hogy hívni senki nem fog, nekem kell keresnem a lehetőségeket. Kezdetektől figyeltem a DMC megalakulását, ahol aztán nagy örömmel fogadtak, és a menedzsmenttől minden támogatást megkapok ahhoz, hogy kint szerzett tapasztalataimat a DMC javára kamatoztassam. Önkéntes segítőként egy közfinanszírozott kórházban is dolgozom. Az állami egészségügytől azért sem akarok elszakadni, hogy lássam, mit lehetne átültetni ide az angliai gyakorlatból annak érdekében, hogy jobb és biztonságosabb legyen a betegellátás.

– A másodállásában operál?

Nem. Asszisztálok. De az ottani osztályvezető is dolgozott Angliában, ezért nagyon nyitott a szemléletváltozásra, a kinti gyakorlat bevezetésére, és ezt a kollégái is támogatnák.

 

– Miért ment külföldre?

Öt éve dolgoztam szakorvosként a budapesti MÁV kórházban, amikor úgy éreztem, hogy szakmailag nem tudok előrehaladni. Akadályozott a feudális rendszer, ahol az ember nem érdemei szerint, hanem kihalásos alapon lehet főorvos. Bár a főnököm értékelte szakmai tudásomat, így nagyon fiatalon neveztek ki adjunktusnak, de azok a kollégáim, akiket tíz és fél éve itt hagytam, még mindig adjunktusok.  Akkoriban az is megfogalmazódott bennem, hogy elhagyom a pályát, mert az ember belefárad, hogy azért harcoljon, hogy jó minőségű munkát végezhessen. Úgy tűnt, Székesfehérváron van olyan osztály, ami megfelel az elképzeléseimnek. Oda készültem, de egy „véletlen beszélgetés” miatt végül Angliát választottam.

– Az elmúlt évtizedben mi változott itthon?

A kollégák belefáradtak a küzdelembe, sokukat csak az érdekli, hogy a saját pácienseiket úgy, ahogy ellássák az elavult technikákkal és eszközökkel, miközben néha alapvető szakmai szabályokat sem tudnak betartani. Sokan nem figyelnek arra, hogy a beteg szempontjából milyen az ellátás, mit lát, hall, érez, vagy gondol a beavatkozáskor, vagy a vizit alatt, s gyakran elmarad a korrekt tájékoztatás. A recepciónál, nővérpultnál olyan betegadatok hangzanak el nyilvánosan, amelyeknek nem kellene, vagy káromkodnak, nem megfelelő vicceket mesélnek a beteg feje felett, mintha ott sem lenne. Előfordul, hogy a páciensek fél órát fekszenek a hideg folyosón operációra várva, miközben van szabad szoba, ahová be lehetne tolni őket. Sokszor nem ügyelnek a beteg méltóságára, ami számomra sokkoló, kint ilyesmi nem fordulhatna elő. Ott minden beteget megkérdeznek, milyen tapasztalatokat szerzett a kórházban, ezeket az adatokat havonta elemzik azért, hogy lássák, hol és mit lehetne javítani a közfinanszírozott ellátásban.

– Itthon is betegpanaszokat gyűjtene?

Véleményeket, amelyek megmutatnák, hol kell beavatkozni. Ez elindítana egy folyamatot, amikor a beteg rájön arra, hogy ő is nagy szerepet játszik abban, hogy az egészségügy jól működjön. Ha viszont kihagyjuk, nem figyelünk rá, nincsenek visszacsatolások és az adatok nem publikusak, nincs remény arra, hogy az ellátás minősége javuljon. A betegellátás minőségi mutatóinak mérése és azok nyilvános közzététele a legfontosabb lépés az egészségügy átalakításában. A DMC-ben mindenképpen bevezetjük a minőségi mutatók és a betegelégedettség mérését.

– Nem túl nagy kihívás ott elültetni jó gyakorlatokat, ahol van rá pénz és ember…

Ez nem pénzkérdés. A magyar betegeknek fogalmuk sincs arról, hogy milyen szintű itthon az ellátás, visszacsatolás híján pedig az egészségügyben dolgozók sem szembesülnek ezzel. Ki kell tenni az adatainkat az ablakba, nem pedig eltitkolni ezeket.

– Hogy érti ezt?

Odakint a sebészeket sebészként használják, évente 7–800 műtétet végeztünk a független treatment centerekben, így nagy gyakorlatot szerezhettünk. A minőségi munka a legfőbb érték. Ezt intézményenként és orvosonként monitorozzák, beleértve az infekciót, a szövődményeket, a diszlokációt, a mortalitási rátát. Mindez centrumonként is publikus, de az orvosoknak is vannak olyan mutatóik, amelyek mindenki számára elérhetőek. A betegek is elvárják, hogy nyilvánosak legyenek ezek az adatok.

– El tudja ezt képzelni itthon, ahol még a kórházi fertőzésekről szóló jelentést is titkosították egy ideig?

Az osztályoknak és intézményeknek kell ki tenniük ezeket az adataikat az ablakba. Igen, lenne felháborodás, hogy sok az MRSA-fertőzés, de akkor legalább elmondhatnák, hogy ennek az az oka, hogy nincs elég antibiotikum, nincs elég egyágyas kórterem, nem tudjuk elkülöníteni a fertőző betegeket. Ezzel a lakosságot is mozgósítani lehetne, és a jó gyakorlatokról is tudomást szerezhetnénk, ahogyan ez megtörtént Angliában az elmúlt tíz évben.

– Gondolja, hogy a hazai orvostársadalom részt venne ebben?

A rezidensekben és a 35–40 éves korosztályban még megvan a készség arra, hogy minőségi munkát végezzenek, akár hálapénz nélkül, utána azonban szinte mindenkit bedarál a rendszer, aki itthon marad. Az orvosoknak el kell fogadniuk a hálapénzt, hogy megéljenek, ám sokan egyáltalán nem biztos, hogy azért kapják a borítékot, mert ők a legjobbak a szakmában. Nincs összefüggés a paraszolvencia és a minőségi orvosi munka között, a rosszul dolgozó orvos ugyanannyi fizetést kap, mint a nagyon jól teljesítő. A működési engedélyeket úgy hosszabbítják meg ötévente, hogy nem ellenőrzik, mit, mennyit, és hogyan operáltak a kollégák.

– Ön sosem fogadott el hálapénzt?

Szelektíven, mert meg kellett élnem, de képtelen voltam feldolgozni a szituációt. Angliában is kaptam borítékot, de nem pénz, hanem köszönőlevél volt benne. Ezeket gyűjtöttük, kitettük az osztály üzenő falára, és fel kellett mutatnunk az éves szakmai értékelésen, megbeszéléseken is.

– Miért jött haza?

Az eszem miatt mentem ki, a szívem miatt jöttem vissza, és szeretném magammal hozni azt a tudást és szemléletet, amit kint tanultam. Minimum 3–4 évet szánok erre, és nem adom fel, nem fogom abbahagyni. A DMC-ben gyakran mondják a betegek, hogy nem értik, miért nem működnek ugyanúgy a dolgok minden kórházban, mint nálunk. Közben semmi különöset nem tettem, csak pontos voltam, bemutatkoztam, meghallgattam és korrekten tájékoztattam a beteget.

– Ez az, amire a túlterhelt állami szektorban nincs idő.

Nem lehet a betegellátás minőségét a mennyiség érdekében feláldozni! Azt miért nem figyeli senki, hogy a várólisták ledolgozására szánt ötmilliárd forintot milyen minőségben dolgozó osztályok kapják meg? A végén lehet, hogy többe kerül, ha a rosszul elvégzett operáció után kezelni kell a szövődményeket, vagy néhány éven belül reoperálni kell a beteget. Törekvések egyébként már vannak a minőségi ellátásra. Nemrégiben részt vettem a nemzeti protézisregiszter kérdésköreinek kidolgozásában, amelyet immár az OEP kezel. A tervek között szerepel, hogy fél éves türelmi idő után nem finanszírozzák azokat a műtéteket, amelyekről az intézmény nem jelent. A motiváció fontos a jelentési fegyelem szempontjából, bár én pozitív ösztönzőt képzelnék el; mondjuk az a kórház, amelyik rendesen jelent és bizonyítottan minőségi munkát végez, kapjon 10 százalékkal több pénzt. A legtöbb helyen az orvosok műtéti technikája jó, ám a szükséges eszközök hiányoznak a minőségi munkához, ami viszont az OEP felelőssége.

– Mennyi idő alatt hozna változást a hazai ellátórendszerben, ha bevezetnék a minőségi és betegelégedettségi méréseket?

Huszonöt évvel vagyunk lemaradva, és bár itthon jól képzettek az orvosok, ha száz beteget kell megoperálni a lehető legjobb minőségben, akkor Anglia kenterbe veri Magyarországot. A feudális rendszer helyett demokrácia kellene az egészségügyben. Ha a minőségi ellátás lenne az elsődleges, haza tudnánk csábítani a kint dolgozókat, és az ott megtanult szemlélettel és tapasztalatokkal, tizenöt évet behozhatnánk.

– Mit kellene tenni azért, hogy a kint dolgozók hazatérjenek?

Olyan kórházak kellenének, ahol jó minőségben, jó munkahelyi kultúrában végezhetnének elektív műtéteket a kollégák. Egy kicsivel több fizetésért sokan hazajönnének, és minőségi forradalmat csinálnának, ezek az intézmények pedig gerjeszthetnék a versenyt.

– Milyen versenyt?

Például a minőségit, vagy a betegelégedettségit. Biztos vagyok benne, hogy egyetlen kórház sem szeretne az utolsó lenni a listán, és ami tőlük telik, azt megtennék, hogy minél jobb helyezést érjenek el. 

– Nem gondolja, hogy mindaz, amit mond, olaj a tűzre?

Olyan dolgokat igyekszem meghonosítani, ami nem pénz, hanem szemlélet kérdése, hiszen óhatatlan, hogy összehasonlítsam a két rendszert. A szívem szakadt meg, amikor látom, hogy Semmelweis hazájában mennyire rossz a kézhigiéné; az alkoholos kézfertőtlenítő használatban sereghajtók vagyunk az Európai Unióban. A betegeknek és az osztályvezetőknek is el kell várniuk, hogy a kollégák betartsák a kézhigiénés protokollokat, és felelősségre kell vonni azt az orvost, aki ezt nem teszi. Szembesíteni kell az ebből eredő szövődmények tényével az osztályokat, intézményeket és a társadalmat, nem pedig a szőnyeg alá söpörni a problémát, hogy közvetve vagy közvetlenül, de igenis meghalnak Magyarországon a kórházi fertőzések miatt.

 

Tarcza Orsolya
a szerző cikkei

hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés

Könyveink