hirdetés
2018. december. 12., szerda - Gabriella.
hirdetés

Borbély Krisztina az Év Radiológusa

Radiológus mint nyomozó

A radiológia, a röntgen olyan, mint a nyomozás: a nagy feladat, megtalálni a tettest. Ez az egyik legnagyobb hajtóerő. Elkapni korán, kicsiként megtalálni az elváltozást, mert akkor még biztosan lehet segíteni. Akkor van esély a gyógyulásra.

hirdetés

 

A szavakat Borbély Krisztina, a Magyar Honvédség Egészségügyi Központjának főorvosa mondja, aki nemrégiben vette át a Magyar Radiológus Társaság és az Affidea közös pályázatán elnyert Év Radiológusa díjat, s az ezzel együtt járó egymillió forintos jutalmat.

Az ifjú főorvosnő zavarban van. Érzékelhetően furcsa számára a helyzet, hisz most nem betegről és betegségről kell beszélnie a kollégák, a hallgatók előtt, hanem magáról, a legbelsőbb dolgairól, a családjáról, a saját győzelmeiről, a kudarcairól. Arra kell reagálnia, hogy volt az orvoslásnak olyan időszaka, amikor kimondva, kimondatlanul tisztelték ezt a területet, de ma már talán nem annyira népszerű. Miért választotta hát ezt a hivatást, és azon belül is miért éppen a radiológiát, ezt a kívülálló számára is különösen sejtelmes valamit, ami tán az orvosláson belül is nagyon különleges, hisz belelátnak a testbe, anélkül, hogy felnyitnák…

Krisztina mindenre válaszol, s azt mondja, a radiológiában épp a krimi izgatta leginkább. Hogy kitalálhatja, ki-mi a felelős a helyzetért. Az elváltozásért, amit vagy orvosolhatunk, vagy nem, „de nekünk akkor is mindent meg kell tennünk a betegért. Különben jönnek a lelkiismeret-furdalások, hogy jó volt-e a diagnózis, nem vittük-e félre a még megmenthetőt, tudtuk-e hitelesen továbbküldeni a beteget azokra a helyekre, ahol talán ténylegesen is segíthetnek.”

Mosolyog. Azt mondja, választása nemes egyszerűséggel arra vezethető vissza, hogy az általános iskola harmadik osztályában kapott egy piros műanyag pattintós orvosi táskát – standard gyermekajándék volt akkoriban. Kiderül persze, hogy édesanyja gyermekorvos, ami erőteljesen hatott rá. – Anyu gyerekorvos, de én attól a szakterülettől nagyon féltem – mondja. – Mert mi lesz, ha nem jól találom el, mi a kisgyerek betegsége?

Míg belegondol, átérzi megint, jön a kávé, neki hozzá a sütemény; kéri, lázadjak vele, még tart a szabadság, s már mondja is tovább: – Nem mertem a gyerekorvoslást választani, mert mi van, ha a pici nem meri, nem tudja elmondani a baját, én meg nem találom el? Féltem attól, hogy fájdalmat okozhatok egy kisgyereknek, hogy bántó lehet számára a beavatkozás – tudja, miért mondja, kiskorában sok műtétje volt, megtapasztalta, milyen az. – Elég komoly fájdalmakkal jár, s én nemigen akartam gyereket ilyennek kitenni. Érdekelt a belgyógyászat is, mert az szép, széles terület; sokat kell gondolkodni. Izgalmas és nem véres – véreset semmiképpen sem választottam volna, magyarázza tovább. Aztán ahogyan egyre jobban belelátott, rájött, hogy a belgyógyászat túl nagy terület, ezt nem fogja tudni tökéletesen megtanulni. Nézte hát, mi az, ami ennél kicsit több, kicsit kevesebb. Talán a diagnosztika? – tette fel magának a kérdést – így választotta a radiológiát, igaz, gyorsan rájött, hogy ez sem szűk szelet…

Általános iskolában persze, amikor már beállt az útra, nem volt kérdés, hogy orvos lesz, gyakran hallotta, hogy tessék tanulni, tanulni, mint egy tipikus jó kislány. És tartotta is magát ehhez, hogy orvos lehessen, mert milyen szép az a pálya, ahol embereken lehet segíteni. – Gondoltam, a radiológia nem lesz annyira megterhelő, de minket még nagyon gyorsan bedobtak a mély vízbe, emlékezik. – Akkor még nem volt rezidensi rendszer, négy év után jött a szakvizsga. Az egyetemi időszak alatt meglátogattunk egy röntgen osztályt. Akkor még előhívó folyadékba mártogatták a filmeket, hagyományos, s nem digitális volt még a rendszer. Emlékszem, amikor beléptem, keveredett ennek a folyadéknak a szaga a doktor cigarettafüstjével, sötét volt – én pedig biztos abban, hogy nem szeretnék egy életen át savanyú, fojtogató, sötét helyen dolgozni. Sajnáltam volna, ha rossz választás miatt a későbbiekben szakterületet kellett volna váltanom. De az Istvánban nem volt ez az ijesztő látvány, ott volt viszont a főorvos életszeretete, meg a nagy ablakok...

A látvány, ami talán a vizsgálatokban is lenyűgözi.

1998-ban végzett, szeptemberben kezdte a munkát a Szent Istvánban. Amikor azt kérdezem, vajon egyszer sem jött vissza az, hogy mégiscsak gyerekekkel kellene foglalkoznia? – mintha nem szívesen válaszolna. Inkább újra a röntgen felé kanyarodik, hogy az bizony nagyon izgalmas. Olyan, mint a nyomozás. A nagy feladat: megtalálni, ki a tettes. – Számomra most is ez az egyik legnagyobb hajtóerő: elkapni, és korán. Piciben megtalálni az elváltozást nagyon jó érzés, mert akkor még biztosan lehet segíteni… és akkor tudom, hogy az az ember esélyt kap arra, hogy meggyógyuljon.

Ez az egyik legnagyobb drive számára, mondja érzékelhetően és hihetetlenül őszintén. Szinte beleremeg az arca, ahogyan kimondja, s szinte fáj neki, amikor azt vetem közbe, hogy ma már talán nem csak olyan nagylelkű emberek mennek orvosnak, mint ő. Elgondolkodik, jelzi, nem tudja pontosan, de attól nagyon szomorú, hogy sok a siránkozás Magyarországon. Hogy a rezidensek sokszor már tanulóéveik alatt tudják, hogy el akarnak menni az országból, pedig hálásnak kellene lenniük. Az, hogy ma csökkenni látszik a tisztelet az orvosok iránt, rosszul esik neki, merthogy ő mindent elkövet, hogy a legjobbat adhassa mindenkinek.

Mindezt igazolja, ahogyan emlékezetes és fájó eseteiről mesél.

Több olyan története van, hogy kifejezetten megérzés segítette, vallja, hozzátéve: mindez ritka, hiszen szigorú szabályok szerint folyik az orvoslás. – Ha valami a mellkas röntgen felvételen nem tetszett, rendszerint javasoltam, hadd világíthassam át a beteget. Ilyenkor a térben, több irányból megnézem a kérdéses területet, s nagyon sok mindent meg is találtam… Emlékszem, még „nagyon kicsi voltam” az István kórházban, s a mellkasi átvilágítás során a tüdő szélén egy pici árnyék látszott. Jeleztem a betegnek, hogy átvilágítom. Az idősebb kollégák szóltak, hogy ne essek túlzásba, de valahol a hasamban azt éreztem, hogy azt ott nagyon meg kell néznem. Muszáj. És amikor beszívta a beteg a levegőt, mint a Nap a hegy mögül, egyszer csak előbukkant egy golyó. A tüdődaganat láttán a kollégák elsápadtak, én meg bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha nincs ez a megérzés…

Bár szakmámban a logika dominál, egy életre megjegyeztem, hogy nagyon figyelni kell az intuíciókra – emlékezik, arra is utalva, hogy nagy tanítója, Forrai Gábor is felhívta arra a figyelmét, mennyire fontos a megérzés. Kell a logika, kell a tudás, de kell hozzá ez a plusz is – mondja, s hozza a következő példát: a mammográfiás felvételen semmi nem látszott. Kicsit tömött tapintatú volt az érintett terület a mellben, s ultrahanggal látszott, hogy egyenetlen szerkezetű, mindkét oldalon. Mindez nehezítette a vizsgálatot, ám Krisztina úgy érezte, neki ezt nagyon alaposan, nagyon lassan kell végignéznie. Újra és újra visszatért arra területre, ami valamiért nem tetszett neki – látszólag ok nélkül. Szövettant vett, de aközben is akadályokba ütközött: a mintavételes tű csaknem elgörbült, visszadobta a szövet a rugóspisztolyt. A nagy nehezen levett minta bizonyította, hogy a mell elváltozása rosszindulatú volt. – A beteg azóta jár kontrollra, daganatmentes, s mindmáig hálás, amiért megtaláltam az elváltozást, hiába bizonygatom, hogy nagyrészt „égi segítséggel” történt.

Borbély Krisztina azt mondja, nincsenek nagyon szoros kapcsolatban a klinikusokkal, de az emlődiagnosztikában a sebész például rendszeresen egyeztet velük. Szereti, ha jön konzultálni, mert azt nem csak a saját védelme érdekében teszi. Az azt jelenti, hogy megvan a kellő alázata a szakma, a páciens iránt.

Ő maga is rendre nyomon követi az általa vizsgált betegeket. Megnézi utólag, műtötték-e őket, kiolvassa a leletező programból, mi lett velük.

S hogy miként néz ki mindez „fordított” esetben?  Ha esetleg nem vett észre valamit? Vagy más látott, mint kellett volna. Visszajut a hír egyáltalán? Vissza, állítja határozottan, s látszik, ezek máig megviselik. Először van a kezdő ijedtsége, aztán jön az önbizalom, akkor kell nagyon vigyázni, magyarázza. Neki akkoriban egy alkalommal a neurológus szólt, hogy a koponya CT-n agyi infarktusnak titulált terület valójában daganatos elváltozás. A betegnek ebből valószínűleg csupán annyi kára származott, hogy egy nappal később kapott diagnózist, de ő egy életre megjegyezte a megjegyeznivalót, s annak az embernek a nevét.

Névjegy
Borbély Krisztina a Berzsenyi Dániel Gimnáziumba járt, majd a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán szerzett orvosi diplomát 1998-ban, cum laude minősítéssel. Az egyetemi évek alatt nővérként dolgozott az egyetem I. Számú Sebészeti Klinikáján, majd a Budai Gyermekkórház Légzésrehabilitációs Osztályán vállalt éjszakai ügyeleteket medikaként. Radiológus szakvizsgáját Budapesten szerezte 2002-ben, majd komplex emlődiagnosztikai jártassági vizsgát tett Szegeden, 2008-ban, s később komplex radiológiai emlődiagnosztika licenc vizsgát is Pécsett. Nyelvvizsgája van angolból és franciából, de van német alapfokú egyetemi záróvizsgája is. Dolgozott a fővárosi Szent István, a tatabányai Szent Borbála, a Szent János, az egri és a váci kórházakban és az Országos Gyógyintézeti Központban. 2007-től a Honvédkórház Radiológiai Diagnosztikai Osztályán foglalkozik non-invazív képalkotó módszerekkel és intervenciós eljárásokkal az ultrahangtól a CT-n és az MR-en, komplex emlődiagnosztikán át ultrahang vezérelt aspirációs és core biopsziás mintavételekig. Gyógyító munkája mellett európai emlődiagnosztikai jártassági  vizsgáztató (EDBI), oktat a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi karán, és 2007-től szinkrontolmácsol kollégáinak az évente megrendezett Francia-Magyar Radiológiai szimpóziumon.
Köbli Anikó
a szerző cikkei

(forrás: MedicalOnline)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés