hirdetés
hirdetés
2021. december. 03., péntek - Ferenc, Olívia.
hirdetés

Lesújtó vélemény a pályázati rendszerről

Mesterházi Ákos, az MTA levelező tagja a Magyar Tudomány márciusi számában megjelent interjúban („Tudományfinanszírozás – pénzszórás mesterfokon”) kifejti, hogy több szempontból is kontraproduktívnak tartja a jelenlegi pályázati rendszert. 

Részlet az interjúból:
A döntéshozók világszerte a pályázati rendszert tartják a tudományos problémák megoldása legfontosabb elemének. Ennek az az oka, hogy a források gazdaságos felhasználásában ezt gondolják a leghatékonyabb elemnek, ez az oka, hogy a magyar kutatásfejlesztési kiadásoknak is egyre növekvő hányada pályázati úton jut el a címzettekhez. A részben vagy teljesen pályázatokra alapuló kutatási kiadások megtérülése azonban messze nem igazolja az optimista elvárásokat, sőt, egyre romló hatékonysággal működik. Mivel a hivatal nem tudja az alkotó embert ellenőrizni, hiszen a fürdőszobában is támadhat kiváló ötlet munkaidőn kívül, ezért ezer meg ezer trükkel próbálkozik. Ezt hívják pályázatnak (de sok egyéb ötlet is van), egyre bonyolultabb és átláthatatlanabb szabályozás mellett. A legújabb ötlet, hogy a százoldalas dokumentációt már a magyar mellett angolul is megkövetelik. Felmérte valaki, hogy ez mennyi munkát jelent? Elég lenne az angol is, ha már nemzetközi bírálókat is be akarnak vonni. Tavaly három nagy pályázatra négy hónapi munkám ment rá napi tizenkét órával a hét minden napján. És akkor még megkövetelik az impaktfaktoros dolgozatokat – csak azt kérdezem: mikor írjuk? –; a munkahely pedig az eredményt. A magyar rendszer is kezdi mutatni, de az EU-tapasztalatok is azt igazolják, hogy a jelen pályázati rendszer sokkal inkább rombolja a tudományt, mint fejleszti. Ennek legfontosabb okai a következők:
1. A pályázatok túlnyomó része két-három éves. Számos – agrárkutatási, élelmiszerbiztonsági, orvosi stb. – témában ez az időtartam nem alkalmas az adott témában folyó kutatás befejezésére, annak pedig kicsi az esélye, hogy a témát egy következő pályázatban is folytatni lehessen. Persze, két-három éves túlélést biztosít, ez sem kevés, de így is az íróasztalfiókokban gyűlnek a soha nem befejezhető, félig kész kutatási eredmények, melyek a felhasználásig nagy valószínűséggel sohasem jutnak el, és nemcsak ebben a témakörben. Ez azt jelenti, hogy a rájuk fordított energia úgy elvész, mint a sivatagi esőzés utáni időszakos vízfolyások a forró homokban.
2. Mivel a tematika, a kiírások állandóan változnak, a kutatók is kénytelenek témát váltani. Ma Magyarországon egyre több intézmény és kutatócsoport kizárólag pályázatokból tartja fenn a kutatómunkát. Így a kutató élete során akár nyolc-tíz, egymáshoz jószerivel alig kapcsolódó témával kénytelen foglalkozni, ez pedig kizárja annak lehetőségét, hogy az adott szakterületen nemzetközi rangú szakember lehessen. Mire beletanul az új feladatba, már vége is; amikor kezdenének jönni a jó dolgozatok, de még kellene egy-két év munka, akkor vége. Ha nem jön be egy adott pályázat, szélnek lehet ereszteni az egész gárdát, és ennek újraalkotása már nem fog menni. Tehát a humán tőkébe való beruházás optimális hatékonysága szempontjából is rossz. Mi most Szegeden éppen ilyen egyszeri és megismételhetetlen „lehetőség” előtt állunk.
3. Igen komoly probléma, hogy a rövid távon valamilyen eredményt hozó témák felé irányítja a pályázókat, így a hosszú távú, országos érdekeket szolgáló kutatómunkák visszaszorulnak, ami stratégiai szempontból megint csak értelmezhetetlen. Ahogy a honvédelmet sem lehet zsoldosokra bízni, úgy ezt sem. Igaz, ha nincs állami stratégia, akkor ez senkinek sem fog hiányozni, amíg valami rá nem világít a problémára.
4. Az állami közhasznú finanszírozás megszűnése az államnak, a közösségnek is rengeteg kárt okoz, mert teret ad megalapozatlan döntéseknek, amelyek rendre be is következnek. Ez a jogalkotástól kezdve mindenre kiterjed.
5. Ha megnéznénk, hogy az elmúlt két évtizedben mely kutatóintézmények jutottak jelentős pályázati forrásokhoz, nem lepődnék meg, ha a stabil, jelentős állami forrásokkal is finanszírozott kutatóhelyek vitték volna el a fejlesztési pénzek túlnyomó részét. A kutatóintézetek jelentős része azonban ma már forráshiányos, ezért esélye sincs pályázatban való részvételre, hiszen intézményfinanszírozásra sincs pénze, a pályázati pénzből viszont olyan kicsi a rezsirész, hogy az intézményfinanszírozási feladatokat képtelen ellátni.
6. A vezető kutatók rendkívül túlterheltek, messze a kötelező munkaidőn túl dolgoznak, túlnyomórészt minden plusz fizetség nélkül. Ez egy ideig lehetséges, de biztosan nem évekig. Ha az állam a tizedét vállalná annak a felelősségnek, amit ezek a kutatócsoportok vállalnak az ország kutatási kapacitásainak átmentése érdekében, már nem is állnánk olyan rosszul. A fiatalok ezt már aligha fogják utánozni, különösen nem minimálbér körüli fizetésekért.
A jelenlegi, túlterjeszkedő pályázati finanszírozás tudománygyilkos, és nem hozza be a szükséges eredményeket. Ezért még a maradék kapacitások is leépülnek, megszűnnek. Ebből tudásalapú társadalom legfeljebb a vágyálmok szintjén lesz, gazdasági felemelkedés pedig még úgy sem.
Ugyanez a helyzet az EU-pályázatok esetében is. Az ország eddig többet szerzett vissza, mint amennyit befizetett, ez azonban aligha lesz tartható, különösen nem az agrárkutatások területén. Ráadásul, az FP7-es programnál már saját részt is le kell tenni. Ugyan miből?
Az már csak szomorú adalék, hogy a megnyert pályázatok elszámolása is rendkívül vontatott, gyakori az egyévesnél is hosszabb kifizetés, ami sok intézménynél önmagában gazdasági krízishelyzetet eredményez. Az is probléma, hogy volt olyan kiírás, amelynél csak néhány nap volt a beadási határidő.
Át kell gondolni sürgősen azt a hibás, káros és megalapozatlan elképzelést, hogy a pályázatos kutatás a leghatékonyabb finanszírozási forma. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok tudnak ma is igazán sikeresen pályázni, akik az elmúlt évtizedek alatt folyamatosan dolgozhattak. Tehát a sikeres pályázás alapja a jól működő intézményrendszer. Ezekre már ráépülhetnek azok a rövidebb távú pályázatos munkák, amelyek további fejlődési lehetőséget hoznak. Ez megakadályozna számos esetlegességet, ami a mai rendszert uralja. Így a pályázat befejezése után is folytatni lehet a munkát, nem vesznek el az eredmények, még ha átmenetileg kisebb energiával folyhat is tovább a kutatás. Mindenképpen meg kell erősíteni az akadémiai intézeteket, s valószínűleg a még nem akadémiai intézetek egy részét is az MTA alá lehetne rendelni a megfelelő támogatási háttérrel együtt. Itt elsősorban az agrárintézményekre gondolok, ahol már olyan is van, hogy hónapok óta bért sem fizetnek.

Magyar Tudomány

cimkék

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés

Könyveink