Kitörölhetjük-e a rossz emlékeket?
Adam Kolber, a Brooklyn-i Jogi Iskola professzora szerint túlzottak a gyógyszeres memóriamanipulációval kapcsolatos félelmek. Mint mindent, ezt az eszközt is lehet rosszul használni, azonban az ilyen típusú szerek további fejlesztése emberek millióinak az életét könnyítheti meg.
A professzor Nature-ben publikált kommentárját (Neuroetika: Adjunk esélyt a memóriamódosító szereknek) hamar felkapta a világsajtó és a blogoszféra, érvek és ellenérvek sorakoznak a memóriamódosítás témája körül. Az Independent című brit lap tudományos szerkesztője, Steve Connor azt írja cikkében, hogy a poszttraumás stressztől szenvedő emberek milliói látnák hasznát, ha rossz emlékeiket ki lehetne törölni. Az ellenzők többek között arra hivatkoznak, hogy az emlékek kitörlése megváltoztatná az érintettek személyiségét.
2003-ban az amerikai elnök bioetikai tanácsadó testülete például arra a véleményre jutott, hogy a memória szorosan összefügg a személy én-érzetével, identitásával, és a poszttraumás stressz kezelése pszichológiai módszerek helyett tablettával kártékony lehet.
Kolber szerint, ha a memóriamódosító szerek fejlesztése elér egy bizonyos stádiumba, természetesen szabályozni kell a használatukat, azonban a fejlesztés és a szerek használata is az eddiginél nagyobb nyitottságot igényel, hiszen beteg emberek millióinak – pl. kokainfüggőknek, illetve terroristatámadás, természeti katasztrófa, autóbaleset, erőszak áldozatainak – van ilyen kezelésre szüksége.
Állatkísérletekben már vizsgálják a ZIP névre keresztelt szert, amely a kokainfüggő patkányok agyát úgy módosítja, hogy azok elfelejtik, hol kapták addig rendszeresen a kokaint. A jogászprofesszor kifejti: vannak olyan emlékek, amelyeket nem éri meg őrizgetni, ilyenek pl. a katasztrófák utáni mentésben dolgozók emlékei, azonban nem szabad a memóriamódosítást pl. arra használni, hogy megváltoztassuk egy bűntény szemtanújának emlékeit mielőtt tanúskodna a bíróságon.
Kolber saját neuroetikai és jogi kérdésekkel foglalkozó blogot is vezet, ahol beszámol egy olyan esetről, amelyet Jim McGaugh memóriaszakértő hozott fel példaként az elnöki bioetikai tanácsadó testület előtt a memóriamódosítás mellett: egy 1978-as San Diego-i repülőgép-szerencsétlenség után a repülőtér személyzetének kellett összetakarítani a romokat, olyan embereknek, akik nem kaptak kiképzést ilyen helyzetek kezelésére. Sokuk szenvedett a későbbiekben az eset következtében pszichológiai problémáktól.
A blogján Kolber idéz egy Los Angeles Times-cikket is, amelyik arról számol be, hogy vannak emberek, akik emlékeznek saját, általános anesztéziában végrehajtott műtétjükre. A cikk egy, a NEJM-ben megjelent tanulmányra hivatkozik, amely szerint az USA-ban 20 és 40 ezer közötti azoknak a száma, akik operáció közben véletlenül felébredtek, és ezen emberek 70 százalékában alakult ki poszttraumás stressz.
A memóriamódosítási vita kapcsán előszeretettel idéznek még egy Time-cikket is, amelyet dr. Scott Haig ortopédsebész professzor írt, és amelyben beszámol egy elgondolkodtató esetéről. A helyi érzéstelenítésben végzett biopszia szövettani eredménye már akkor megérkezett, amikor a beteg még a műtőasztalon feküdt, és a súlyos diagnózist – rák – véletlenül maga a páciens is meghallotta. Az aneszteziológus azonnal beadott neki egy propofol nevű szert, amely tíz perces alvást okoz, és kitörli a beadás előtti néhány perc emlékeit. Nincs szükség a páciens beleegyezésére egy olyan szer alkalmazásához, amely ellop negyed órát az életéből? – teszik fel sokan a kérdést.
Míg mások azt mondják, így humánusabb formában lehetett közölni a pácienssel a diagnózist. Haig maga se tudja, helyesen cselekedtek-e akkor, és hozzáteszi: minden nap ezrével születnek döntések rossz hírek visszatartásával vagy rossz emlékek kitörléséve kapcsolatban – úgy, hogy még a kérdés se merül fel: szabad-e.
