hirdetés
2024. március. 29., péntek - Auguszta.

Interjú Lantos Csabával

Ki az az őrült magánbefektető, aki kórházat venne?

Ma a főorvosok saját belső hitük, ízlésük, szakmai meggyőződésük alapján döntenek a járulékfizetés ellenében járó szolgáltatási alapcsomag határairól, arról, ki milyen és mennyi kezelést kaphat – véli Lantos Csaba, akit a Medical Tribune arra kért, saját szemszögéből elemezze a köz-és magán-egészségügyi ellátórendszerben rejlő lehetőségeket.

Egészségügyi vállalkozóként megremegett a lába, amikor Szócska Miklós rendőrségi feljelentést tett a HospInvest ellen, vagy amikor a kórházi szerződések felülvizsgálatába kezdett?

– Nem. Vannak, voltak az elmúlt húsz évben olyan magasabb nyereséget hozó cégek és befektetések, amelyek nem az innovatív jellegű, vagy a szokásostól jóval kockázatosabb tevékenységük miatt érték el ezt a profitabilitást, és így joggal szúrták az egészségügyi kormányzat szemét. Ha ezek ellen keresztes háborút hirdet, azzal csak mélyen egyet lehet érteni, mert a közjót szolgálja. Ez nyilván sok ember érdekét sérti, de ettől még igaz. Ez a velünk élő szocializmus és a vadkapitalizmus sajátos elegye.

Pontosabban?

Lantos Csaba– Mondok egy példát: miután az egészségügyi beruházásokra nem volt pénz, létrejött egy olyan modell, amelyben a befektető megvásárolta, majd bérbe adta az intézménynek az új eszközt vagy gépet. Így már fizetett az egészségbiztosító, és a befektetőnek, a magáncégnek megtérült a pénze. Mindenki jól járt: a beteg az új technológiával gyorsabban gyógyult, a közfinanszírozónak kevesebbet kellett költenie a lábadozásra. Tehát lehet kulturáltan is mások pénzén keresni, de Magyarországon sok olyan példa van, amelyben ez nem méltányos profittal történt. Olyan helyekre vásároltak drága eszközöket, ahol az nem javította a hatékonyságot. Miközben összességében a hiány volt a jellemző, olyan kórházakba is kerültek drága eszközök, ahol arra semmi szükség. Csak azért van ott, mert az adott eszközbeszerzőnek, főorvosnak, főigazgatónak valami érdeke fűződött az üzlethez. Ezt lehet magánegészségügynek hívni, de nem az. Ez a közpénz pazarlása.

Az ön egyik vállalkozása is állami kórháztól bérel épületet. Emiatt sem érezte fenyegetettnek magát?

– Nem. Az azonban kétségtelen, hogy az egészségügyben minden tisztességesen adózó vállalkozás veszélyben van. Ennek pedig az az oka, hogy az orvosok személyes praxisa és az állam által finanszírozott ellátás összekeveredik. A közalkalmazott orvosok az állami tulajdonban lévő intézményeket, eszközöket és a személyzetet használják a magánpacientúrájuk kiszolgálására. Tehetik ezt úgy, hogy minden költséget az állam visel, míg a jövedelem (többnyire) adómentesen az övék. Nem kis összegről beszélünk, a legkeresettebb szakmákban az orvosok hálapénze havi sok millió forint! A különbség a szocialista vgmk és az egészségügyi szürkegazdaság között mindössze annyi, hogy míg az előbbinél a szocialista nagyvállalathoz folyt be az árbevétel és az osztott vissza, a magyar egészségügyben ezt a bevételt a kórház nem is látja. Miközben a betegek piaci árat fizetnek az orvosok zsebébe, a kórházak vezetői kényszerűen mégis tudomásul veszik, hogy a költséges vizsgálatokat az állami szektor végzi. Ez semmilyen más iparágban, sőt, más országban sincs így. Olyasfajta összefonódás ez, ami a szocialista hiánygazdálkodás logikájára épül, és egy kívülálló számára hihetetlenül torz rendszereket hoz létre. Ennek legkirívóbb példája az, amikor az orvos úgynevezett önkéntes segítőként, munkabér nélkül, pusztán a hálapénzért dolgozik a kórházban. Ez nem humánus cselekedet, hanem az intézményesített feketegazdaság. A természetben ezt hívják parazitának. Ugyanakkor nem az egyedi orvos a felelős ezért, ő csak kihasználja a lehetőségeket.

Mi lenne az elfogadható megoldás a helyzetre?

– Nem lenne szabad megengedni, hogy vállalkozó orvosok közalkalmazottak legyenek. Az ilyen orvosoknak szellemi szabadfoglalkozásúként kellene dolgozniuk a rendszerben, és az infrastruktúra-használatért műtőbérleti, kórházhasználati díjat kellene fizetniük. Ez világos helyzetet teremtene, hisz azonnal elválna egymástól a közfinanszírozott és a magánpraxis. A vállalkozó orvos ezzel ráadásul többletbevételt hozna a kórháznak. A kórházak ugyanis olyanok, mint a nagyvállalatok, ahol a működtetésben zavarokat okoz, ha az orvosok egyéni vállalkozói és nem alkalmazotti mentalitással dolgoznak. Emiatt a szűkös erőforrásokat nem a közjó, hanem a magánzsebek érdekei alapján osztják el. Bizonyos szakmákban a gyógyítók teljesen nyilvánvalóan egyéni vállalkozóként viselkednek, és a jövedelmük nagyobb hányada is onnan származik. Ez nem baj, csak világos viszonyokat és érdekeltséget kell teremteni.

Jó az, ha megint állami lesz az egészségügy?

– Egy európai országban a mi civilizációs szintünkön nem megvalósítható és embertelen is lenne, ha csak magánegészségügy lenne. A humánum azt követeli meg, hogy legyen egy mindenkire kiterjedő egészségügyi rendszer, mert minden embernek joga van az élethez. Ha pedig megsérül, megbetegszik, akkor joga van ellátásra. De az ellátási kötelezettség furcsa módon szétvált állami és önkormányzati feladatokra. Ez felesleges és módfelett költséges duplikáció volt. Ezért helyes, hogy az egészségügyi kormányzat centralizálja a rendszert, mert jobban helyrerakja a dolgokat, mint az korábban volt.

Azzal együtt is, hogy az ellátás esetleges, így aki csak teheti, magánszolgáltatót választ...

– Indokolt lenne, hogy az állam megmondja végre, kinek mi jár. A valóságban most is létezik ez a csomag, de nincs transzparens formája, amit bárki, bármikor elolvashat. Most a szolgáltatási csomag határaival mindenki akkor szembesül, amikor megbetegszik.

Az ellátó struktúra megvan, csak nem mindig mindenki számára hozzáférhető. És senki sem tudhatja, hogyha megbetegszik, számára éppen elérhető lesz-e. Ha az emberek azt gondolják majd, hogy egyre szűkülnek a szolgáltatások, akkor keresnek más megoldást. Ez lesz a ténylegesen magánfinanszírozott egészségügyi ellátás, amin azt értem, hogy amikor elmegyünk a rendelőbe, fizetünk az ellátásáért, a leletért. Számlára. Optimális esetben a költség pedig megosztható lesz a magánember, a magánbiztosító és a társadalombiztosító között. Ma az alapcsomag határa a főorvosok kezében van, ők döntenek élet és halál között nap mint nap. Csak ez nincs leírva egy protokollban, a főorvosok saját belső hitük, ízlésük, szakmai meggyőződésük alapján döntenek arról, ki milyen és mennyi kezelést kaphat. A teljesség kedvéért azért nem árt leszögezni, hogy ez részben mindig is így lesz. Gyorsan fejlődik az egészségügy, a szabályozás pedig mindig az események, az új, innovatív megoldások után jár, ami természetes. Másrészt pedig igenis vannak olyan betegségek, tünetegyüttesek, amelyeket nem lehet reálisan egy szabálykönyvbe foglalni, mert túl sok változónak és valószínűségnek a mérlegelése szükséges a helyes döntés kialakításához. Ilyen helyzetekben valóban csak a felkészült, tapasztalattal bíró orvosok, professzorok hozhatnak döntést. Jó esetben csak az adott intézmény érdekei szerint, kevésbé szép esetben saját jövedelmükre is optimalizálnak. Ezért is lenne indokolt, hogy legyen végre valami betegjogi intézmény, ami kikényszeríti a szolgáltatási csomag definiálását az államtól.

…és aztán színre léphetnek a magánbiztosítók?

– Nincs nagyon más lehetőség. Ez egy súlyosan eladósodott társadalom, és nem csak pénzügyi értelemben. Az adósságcsapdából való kikerülés még legalább egy generációig nagyon nagy áldozatot követel a társadalomtól. Nagyon erős korlátai lesznek tehát annak, hogy az adósságtörlesztésen kívül még mire, mennyit fordíthatnak a következő kormányok az adófizetők pénzéből. Azzal, hogy az egészségügyre a GDP 3,9 százalékát fordítjuk, eljutottunk a mélypontra. Ha ez így marad, az összeomláshoz vezet. Jó esetben középtávon fel lehet tornászni ezt az arányt 5 százalékra, és ezzel még mindig a civilizált országok alsó harmadában lennénk, de legalább visszakerülnénk közéjük. Azt azonban nem hiszem, hogy a következő 10-20 évben Magyarország képes lenne megduplázni a jelenlegi GDP-arányos költést az egészségügyben. A következő két-három évben még az 5 százalékos arány is csak vágy, hisz az egészségügynek több pénzt adni csak valaminek a terhére lehetne. Miután már nincs nagyon mit eladni, arra biztosan nem lehet számítani, hogy egyszer csak összemegy az államadósság.

Piacra dobhatja a most államosított egészségügyi intézményeket a kormány…

– Döglött lovat olcsón eladni? Ki az az őrült magánbefektető, aki megvenné ezeket a kórházakat?


Névjegy

Lantos Csaba közgazdász-szociológus, 50 éves. Pályafutását a Budapest Banknál kezdte, majd 2000-ig a Creditanstalt csoportnál különböző vezető beosztásokban dolgozott, előbb az értékpapír-kereskedelmet irányította, majd a befektetési alapkezelőt vezette, az utolsó három évben az egész csoportot irányító befektetési bank – a CA-IB – vezérigazgatója lett. 2000-től 2007-ig az OTP Bank igazgatósági tagja, vezérigazgató-helyettese, a lakossági üzletágat vezette. 2007-től a saját befektetéseiből kialakított cégcsoportot irányítja. A legrangosabb magyar tudományos elismerés, a Bolyai-díj egyik alapítója. A Széll Kálmán Alapítvány elnöke. A Közjó és Kapitalizmus Intézet egyik alapítója. A Bölöni Farkas Sándor Közgazdasági Alapítvány kuratóriumának elnöke. Tagja számos nagyvállalat igazgatóságának, felügyelőbizottságának, így például a KELER (Központi Elszámolóház és Értéktár) elnöke, a Mol Energiakereskedő Zrt.-ben az igazgatóság elnöke, az FHB Jelzálogbank Nyrt. felügyelőbizottságának elnöke, a Richter Gedeon Nyrt.-nél igazgatósági tag. Hét gyermek édesapja.

A teljes cikk a Medical Tribune-ben olvasható

Danó Anna
a szerző cikkei

(forrás: Medical Tribune)
hirdetés

Könyveink