hirdetés
hirdetés
2020. július. 06., hétfő - Csaba.
hirdetés

Vélemény

Jog és sportegészségügy

Mindenki jót akart

Szívizombetegségét már 2004 őszén diagnosztizálták, de négy hónapos kihagyás után hivatalosan is tovább versenyezhetett Ocskay Gábor, a magyar jégkorongsport 187-szeres válogatott ikonja. Ocskay idén március 25-én hajnalban szívelégtelenség következtében elhunyt. Halála fölveti, kellőképpen szigorú-e a sportegészségügyi szűrőrendszer.
hirdetés

„Elhatároztam, hogy semmit sem vagyok hajlandó kockáztatni. Végigcsinálom a vizsgálatokat, mindent megteszek, hogy visszatérhessek a jégre, de ha az orvosok egyértelműen azt mondják, hogy nem csinálhatom, akkor letettem volna a hokibotot” – nyilatkozta 2004. december elején ifj. Ocskay Gábor a Nemzeti Sportnak, amikor több mint két hónapos kényszerpihenő után a Pécsi Orvostudományi Egyetem Szívgyógyászati Centruma igazolásával ismét edzésbe állt.
Ocskaynál 2004. szeptember 20-án, a bajnoki rajt előtti rutinszerű EKG-vizsgálaton fedeztek fel szívproblémát, s a gyanút az ilyenkor szokásos szívultrahang megerősítette. Az Országos Sportegészségügyi Intézetben (OSEI, népszerűbb nevén Sportkórház) a további tesztek alapján
igazolva látták
az elváltozást, amit az orvosok olyan mértékűnek ítéltek, hogy a versenyzőt eltiltották a sporttól, és folyamatos – legközelebb három hónap múlva esedékes – kontrollt írtak elő. A tünetek felfedezésétől az alapbetegség diagnózisán át a verdiktig nem telt el három nap, és ezalatt összeomlott egy 25 éves pályafutás. Ocskay ezután került az ország talán legjobban felszerelt szívklinikájára, amelyet akkoriban az első magyar műszívest operáló Papp Lajos professzor vezetett. A pécsi kardiológusok nem vitatták az elváltozást, de alapos vizsgálatok (külső és nyelőcsövön keresztüli szívultrahang, kardio-MR, szívkatéterezés) után úgy látták, hogy betegsége miatt Ocskaynak nem kell abbahagynia a korongozást. E december eleji döntés után adta a fentebb idézett interjút.
Más konklúzióra jutott viszont a Sportkórház (jelenleg külföldön dolgozó) kardiológusa, aki a december közepi felülvizsgálaton az összes lelet megtekintése után ismételten eltanácsolta a játékost a sporttól, és a protokollnak megfelelően negyedévvel későbbi ellenőrzésre hívta vissza. „A fiam teljesen össze van zuhanva. Aludnunk kell még erre az újabb sokkoló hírre egy-két napot, hogy eldöntsük, hogyan tovább. Azt sem tudom, hogy eddzen vagy ne eddzen, melyik diagnózisnak higgyünk” – mondta ekkor édesapja, id. Ocskay Gábor, az Alba Volán elnöke a sportnapilapnak.
Innentől az események nehezen dokumentálhatóak, a közvetlen érintettek zöme pedig vagy nem kívánt megszólalni, vagy többszöri próbálkozás ellenére is elérhetetlen volt. Ami biztos: Ocskay nem állt le, december 28-án a nagy rivális Dunaújváros ellen góllal és győzelemmel tért vissza a szlovén-horvát-magyar közös bajnokságban, az Interligában. „A pécsi szívklinika egy angol és magyar nyelvű levélben – amelyet minden nemzetközi mérkőzésen elfogadnak – vállalta a felelősséget a játékosért, és engedélyezte Ocskay Gábor szereplését” – írta a Nemzeti Sport. Az föl sem merült, hogy bármilyen sportegészségügyi engedély kiadására jogosult-e a pécsi intézmény.
A sportorvoslás szabályairól és a sportegészségügyi hálózatról szóló (215/2004.) kormányrendelet szerint versenyezni csak érvényes sportorvosi engedéllyel lehet (kivéve az olyan szívbarát sportokat, mint darts, golf, sakk, modellezés stb.). Engedélyt kizárólag az OSEI hálózatához tartozó szakrendelők sportorvosai állíthatnak ki. A válogatott kerettagokat a Sportkórház sportorvosai vizsgálják; ha a versenyzők a diagnózissal nem értenek egyet, 8 napon belül az OSEI főigazgató főorvosához fellebbezhetnek. A rendelet értelmében a rendszeres edzések megkezdésének a feltétele az „alkalmas” minősítés, a versenyzésé – egyéb szakszövetségi kötelmek mellett – a „versenyezhet” pecsét. A pécsi szívcentrum specialistáitól kapott papír
nem lehetett több
szakvéleménynél, és semmiképp sem számított engedélynek. Ocskay feltehetőleg úgy játszott több mint egy hónapon át nemzetközi meccseken (melyekről jóindulattal is csak nehezen lehet vélelmezni, hogy nem a magyar szakszövetség vagy sportszervezet rendezvényei, azaz hogy a rendelet ne vonatkozna rájuk), hogy a Sportkórház fenntartásai miatt nem kapta meg a jóváhagyást.
A hokis alapbetegségéről az orvosok és a család nem nyilatkoznak, ugyanakkor a 2004-ben megjelent interjúkból, tudósításokból okkal feltételezhető, hogy egyfajta szívizombetegségről, azon belül is megvastagodásos szívizom-elfajulás (hipertrófiás cardiomyopathia, HCM) gyanújáról lehetett szó. Ezt a betegséget sok esetben csak alapos klinikai vizsgálat után lehet megkülönböztetni az ún. sportszívszindrómától. Az utóbbi teljesen normális élettani jelenség: miután a szervezetnek több oxigénre és tápanyagra van szüksége, a szív intenzívebb munkát végez, és a vázizomzathoz hasonlóan a megnövekedett igénybevételtől jelentősen nő a tömege és – sporttól függően – a térfogata. A szív nagyságának, a szívfal vastagságának növekedése mellett további nem kóros változások is jelentkezhetnek a sportolóknál (normálisnál alacsonyabb pulzusfrekvencia, furcsa szívzörejek, billentyűműködési zavarok, ingerületelvezetési problémák). Csakhogy míg a sport a szív összehúzódó és elernyedő képességét nem károsítja, addig a kóros szívmegnagyobbodás egyik fontos jellemzője az utóbbi nem kielégítő működése. A kóros balkamra-megnagyobbodás ezenkívül ritmuszavarokra, a szívizom keringési zavaraira (például szívizominfarktus) és hirtelen halálra is hajlamosít. A fiatalkori szívleállásoknak (függetlenül attól, hogy versenyzőről vagy „hétköznapi” emberről van szó) a leggyakoribb oka a HCM. Ocskay az interjúiban balkamra-nagyobbodásról, ingerületelvezetési tünetekről, valamint szívmérettel kapcsolatos anomáliákról beszélt.
Bár a már idézett kormányrendelet értelmében a sportalkalmassági döntéssel szemben egyszer lehet fellebbezni, Ocskay esetében rövid időn belül kétszer is összehívtak konzíliumot – melyeken már a pécsi szívcentrum kardiológusai is részt vettek –, de a Sportkórház hajthatatlan maradt, és pihenést tanácsolt. Ocskay ezzel szemben januárban folyamatosan játszott. Végül februárban állapodott meg a két kórház illetékes kardiológusa, hogy fokozott ellenőrzés mellett (amit a pécsi klinika magára vállalt) Ocskay versenyezhet. A Sportkórház szakorvosa még így is ragaszkodott ahhoz, hogy a jegyzőkönyvbe bekerüljön: az aktív sport fokozott kockázatokkal jár a versenyző számára. Ezt követően a jéghokis negyedévente járt Pécsre, a vizsgálatok eredményét bemutatva pedig mindig megkapta a Sportkórházban a versenyzéshez szükséges pecsétet. Mivel a kóros elváltozás nem visszafordítható, a tünetek biztosan nem szűntek meg: úgy tudjuk, a szakvélemény visszatérően azt támasztotta alá, hogy állapota nem roszszabbodott, panasza pedig állítólag továbbra sem volt. Más kérdés, hogy ilyen körülmények között miért csak negyedévente kellett viszszajárnia kontrollra.
A tragédia után Papp Lajos professzor a nyilvánosság előtt magára vállalta a döntés felelősségét. Noha a kardiológiai szakvéleményt nem ő készítette, azzal, hogy intézetvezetőként javasolta a továbbsportolást, véleménye szerint közvetve komoly része van a tragédiában. „Számomra a következő kérdés merült fel: a lelkét ölöm meg, vagy veszélyeztetem az életét” – mondta Papp a TV2-nek, ami viszont teljesen új síkra tereli a tényállást. Ahelyett ugyanis, hogy Papp pusztán ragaszkodott volna a pécsi kardiológusok álláspontjához a leletek értelmezésében – ami akkor is legitim, ha az események végül tragédiába torkollottak –, a fenti magyarázattal visszamenőleg kérdőjelezte meg a döntés szakmaiságát. Papp Lajos motivációja lehet tiszteletreméltó,
de a jog nem hagy
ilyesfajta mérlegelési lehetőséget. A már nyugdíjas professzor gesztusa leginkább arra volt jó, hogy rövidre zárja a felelősség mértékét firtató intézményi vizsgálatot. Nyilatkozata egyébként rímelt id. Ocskay Gábor azon fölszólítására, hogy senki ne keressen felelősöket.
Az teljesen természetes, ha egy élsportoló nem akarja elfogadni, hogy egyik napról a másikra fel kell hagynia addigi életformájával. Miután az egészségügyi törvény garantálja a beteg második szakvéleményhez való jogát, az sem kifogásolható, hogy Ocskay más orvosokat is megkérdezett. Ugyanakkor a sportegészségügyi szűrőhálózat feladata az, hogy a versenyzőt, ha kell, akár saját magától és környezetétől is megvédje – egy 18 év feletti cselekvőképes embert (ha megvan a versenyengedélye) ugyanis más nemigen korlátozhat abban, hogy az életét kockára tegye. A rizikót különösen nehéz belátni, ha valaki gyakorlatilag panaszmentes, az eltiltás pedig azonnali, jelentős életminőség-romlással jár. A versenyző nemcsak érzelmileg kerül mélypontra, hanem rövid időn belül anyagilag is. Rossz a családnak, mert látnia kell őt szenvedni, rossz az egyesületnek és a válogatottnak, amely egyik kulcsemberét veszíti el, és rossz a szakszövetségnek, hiszen az Ocskay-féle vezéregyéniségektől függ sokszor a siker és a szponzori támogatás. De a legrosszabb a versenyzőnek, mert fel kell adnia sportcéljait. Ha csak 2005 első két hónapját nézzük, amikor még a Sportkórház nem adta ki Ocskay versenyengedélyét (ám mégis játszott), akkor nem lett volna a pályán az NHL-es Rob Niedermayerrel felálló Fradi, az Európa legjobb klubcsapatának számító Dinamo Moszkva vagy az addigi legrangosabb hazai négyes tornán szereplő kanadai válogatott ellen. Nem beszélve a folytatásról, miután az Alba Volánnal az Interligánál sokkalta színvonalasabb osztrák ligában szerepelhetett, tavaly pedig tagja volt az A csoportos világbajnokságon való részvétel jogát kivívó válogatottnak.
Az orvosokon hatalmas a felelősség, mert rajtuk kívül minden érintett elfogult, és nagy a nyomás, hiszen az Ocskayéhoz hasonló esetekben mindenki azt szeretné, hogy az élsportoló folytathassa karrierjét. Bár a leletek értelmezése nem mindig mutat egy irányba, abban, hogy Ocskay végül megkapta a játékengedélyét, nagy szerepe lehet annak, hogy több mint egy hónapon át – máig nem tisztázott módon – szabályos sportorvosi engedély nélkül versenyzett. Azt, hogy ez miképp fordulhatott elő, és ilyen körülmények között menynyire lehetett szakmai a 2005 februárjában hozott végső döntés a pályafutás folytatásáról, erősen kérdéses. E problémát többen felvethetnék. Egyfelől a család vagy az egyesület polgári kártérítési eljárás keretében – ez azonban nem életszerű, hiszen éppen az édesapa nyilatkozta, hogy ne keressen senki felelősöket, és a sajtóban megjelentekből kitetszik, hogy a család tisztában volt a kockázatokkal. Lakossági bejelentésre vagy hivatalból az ÁNTSZ, valamint az Egészségbiztosítási Felügyelet (EF) is indíthatna vizsgálatot, hiszen ők felügyelik, hogy az egészségügyi szolgáltatók a törvényeknek és a biztosítottak védelmének megfelelően működnek-e. Mint megtudtuk, ilyen vizsgálat nem indult.
A sportegészségügy felelősségének kérdése nemcsak az egészségügyi szabályokból vezethető le, hanem a munka törvénykönyvéből is, hiszen a hivatásos sportolóknál a sportalkalmassági egyfajta speciális egészségügyi alkalmassági vizsgának tekinthető, ami feltétele a munkavégzésnek. (Az erre hivatkozás persze elsősorban kártérítési igény bejelentésekor lenne releváns.) Ha egy orvosi döntés hibás, teoretikusan a büntető és polgári felelősség is felvethető: eljárás az előbbinél kizárólag ismeretlen tettes ellen, polgári peres eljárásnál pedig természetes személy ellen indulhat. Az, hogy a felelősség megállapítható-e, orvosszakmai kérdés. Bár Papp professzor érvelése gyengítette a pécsiek szakmai érveit, egyáltalán nem biztos, hogy a döntést végül műhibának minősítenék.
A jogos és értelmes kérdés tehát nem az, hogy megéri-e egy rövid, de „teljesebb” élet. Hanem az, hogy miképp lehetne megvédeni és tovább erősíteni a sportegészségügyi szűrőrendszert, és hatékonyabban vigyázni a sportolók életére.

Vészfék
A nemzetközi sportegészségügyben egyre nagyobb a szakirodalma a hirtelen szívleállással kapcsolatos eseteknek. A HCM korai kiszűrésére több országban programot indítottak, amely az élsportot és a szabadidősportot is érinti. A Sportkórházban a nyugalmi EKG része az alapvizsgálatoknak, és ha valami gyanú merül fel, automatikusan terheléses EKG-ra és szív-ultrahangvizsgálatra kerül sor. Az élsportban a kiterjesztett vizsgálatok a jellemzőek, amiket általában az OSEI végez el. Vidéken a vizsgálatok nem mindenütt megfelelőek: van, ahol még az EKG is kimarad, és a szív állapotát csak fizikai vizsgálattal tesztelik. A kardiológusok közül egyre többen azt szeretnék, ha a szívultrahang is az alapvizsgálat részét képezné, mert a veleszületett és szerzett szívizombetegségek kimutatásában egyedülállóan fontos módszer, és a szívkoszorúér-megbetegedések feltárásában is megbízhatóbb, mint a nyugalmi és a terheléses EKG, melyek elvégzése után is e problémák húsz-harminc százaléka rejtve marad. (Kolonics György halála után Szauder Ipoly kardiológus is az ultrahangvizsgálat kötelezővé tételét javasolta, kiegészítve azzal, hogy szívpanaszoknál az amatőr és az élsportolót is el kell tanácsolni a sporttól, míg a kivizsgálásuk be nem fejeződik).

Bogár Zsolt, Magyar Narancs Online

hirdetés

cimkék

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés

Könyveink