hirdetés
2019. december. 13., péntek - Luca, Otília.
hirdetés

Elfogadni a halált

A Magyar Nemzet riportjából az is kiderül, hogy a Budapest Hospice Ház ápolói, önkéntesei gyakran a családdal együtt dolgozzák fel a gyászt.

hirdetés

A hospice nem arról szól, hogy véget ér az élet, hanem arról, hogy még tart — olvastuk a honlapon, amikor rákerestünk a Budapest Hospice Házra. Ottjártunkkor mindez mélységes igazolást nyert. A súlyos betegeket gondozó, ellátó intézményben minden arról szól, hogy az élet, míg tart, legyen emberhez méltó élet.

– Ezen a szárnyon az irodában dolgozók, az ápolók és az orvosi szoba van, ott pedig a fekvőbetegrészleg található – mutat egy ajtóra Tarjányi Edit, a Budapest Hospice Ház önkéntes-koordinátora.

Amíg az átjáró felé sétálunk, úgy tűnik, mintha egyre sötétebb lenne, a falak mintha összezsugorodtak volna körülöttünk. Vezetőm mind­eközben fáradhatatlanul mesél, én pedig minden igyekezetemmel próbálok rá figyelni. Legnagyobb meglepetésemre a folyosóról egy tágas, fénnyel teli ebédlőbe érkezünk. A hatalmas ablakok párkányain kövér levelű virágok sorakoznak, a falak mentén sűrűn rakott könyvespolc és egy zongora van. A hangszeren egy terítő pihen, zene helyett most az evőeszközök csörgése visszhangzik. Épp ebédidőben érkezem: egy idős bácsi komótosan kanalazza a rizses húst egy rózsaszín köpenyes hölgy társaságában.

A köpenyre egy nárcisz van tűzve, ez a hospice védjegye. Az alapítványnak kb. hatvan aktív önkéntese van. A jelölteknek előbb egy interjún, majd egy négynapos képzésen és egy vizsgán kell részt venniük. Vannak, akik a nyugdíjaskorba lépve döntenek úgy, hogy beállnak a segítők közé, de előfordult már, hogy szakképzett ápoló vállalt pluszszolgálatot. Férfi önkéntesek alig akadnak.

A motiváció mindenkinél más és más, s olyanok is vannak, akiket elsősorban a kíváncsiság hajt: milyen is lehet a halál előtti utolsó pillanat. Ők azonban nem vállalhatnak szolgálatot.

– Az emberek fejében lehetnek idealizált képsorok arról, mire van szüksége egy élete utolsó szakaszába lépő embernek, azt gondolják, hogy majd a hitről és az élet dolgairól filozofálnak. Természetesen előfordulhat, hogy ezekről is beszélgetnek, de ezt a kapcsolatot nem szabad a saját kérdéseink szerint alakítani. Önmaguk előtérbe helyezése helyett inkább arra kell fókuszálni, valójában mire van szüksége az itt lakóknak – sorolja Tarjányi Edit. A huszonéves nő öt éve tagja a csapatnak, mint mondja, szociális munkásként jól tudta, mire vállalkozik.

– Itt olyan intim pillanatokat tudok megélni a betegekkel, amelyek az életem részévé válnak. Megváltoztam, másképp állok sorban egy postán vagy bevásárláskor. Máshogy próbálok hozzáállni a hétköznapi bosszúságokhoz, kevesebbet ítélkezni, elfogadóbb lenni – sorolja, majd kis szünet után folytatja: – A hospice-tól azt tanultam meg, hogy minden ember ugyanannyira számít.

– Amint a desszert végére érek, megyek és megszámolom az esőcseppeket odakint! Időm, mint a tenger – viccelődik István bácsi, majd megköszöni az önkéntes társaságát, és udvariasan megcsókolja a kezét.

Az idős úr sietve kapaszkodik bele a járókeretébe, mint aki már épp elég időt pazarolt el haszontalan dolgokra, ám néhány lépés után megáll az ablak előtt. Ekkor veszem észre a teraszt és a kertet, ami kétséget kizáróan az intézmény legszebb része. István bácsi némán áll, ráncos kézfején megfeszülnek az erek, majd tekintetével végigfut az eső alatt roskadozó rózsabokron.

A hospice intézménye kis túlzással az emberiséggel egyidős: már az ókorban megjelentek az úgynevezett hospitium házak a település szélén, ahol egy megfáradt vándor megpihenhetett és ellátást is kaphatott.

A középkorban pedig az apácák különböző, egyházhoz köthető intézményekben rendeztek be hospitiumot. Az egyik legelsőt Franciaországban hozták létre az 1400-as évek végén: a hosszúkás, kápolnára emlékeztető terem közepén a betegellátáshoz szükséges eszközök voltak egy asztalon, aprócska hálófülkék vették körbe, függönnyel elkülönítve. Körülbelül negyven ágy fért el, elöl pedig az oltár helyezkedett el. Az elmúlást a XX. századig természetesen kezelték az emberek, a modern világ beköszöntével azonban a halál beszorult az egészségügyi intézmények falai közé. Szerencsére nem mindenhol.

– Amikor először tartottam Boszniában és Macedóniában képzést, arra kértek, hogy ne arról tartsak előadást, hogyan lehet kórházi hospice részleget létrehozni, hanem arról, hogyan tudják ellátni otthon a szeretteiket, mert ők nem viszik be a kórházba az élete utolsó szakaszába lépő családtagjaikat, hanem együtt akarnak maradni a haldoklóval.

Nálunk ez valamiért kikopott, bár – annak ellenére, hogy egy nehéz időszak – egyre több család dönt emellett – mondja Muszbek Katalin, az intézmény orvos igazgatója, aki pszichiáterként kezdte pályafutását, onkológus férje hatására lett végül pszichoonkológus.

A teljes riport a Magyar Nemzet portálján olvasható.

(forrás: Magyar Nemzet)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés