Voodoo-tudomány

A széles körben ismert placebo-jelenségnek a fordítottja is működik: ha azt várjuk, hogy valami ártani fog nekünk, akkor is bekövetkezik a káros hatás, ha a bevett tablettában semmi hatóanyag nincs. A jelenség csak a ’60-as években került annyira a figyelem középpontjába, hogy nevet kapjon, így született meg a nocebo (latin eredetű, jelentése: ártani fogok) kifejezés a placebo (tetszeni fogok) mintájára. A gyógyítók igazi 22-es csapdájával állnak szemben: kötelesek informálni betegeiket a terápia lehetséges mellékhatásairól, de már ezzel árthatnak neki, és megszegik szakmájuk alapkövetelményét: Nil nocere!, azaz ne árts! A nocebo-hatás oka, ahogy a placebóé is, az elvárásokban és a kondicionálásban kereshető, a nők inkább az előbbi, míg a férfiak inkább az utóbbi mechanizmussal reagálnak tévesen egy amúgy semleges ingerre.

Magyarországon Bárdos György vezetésével az ELTE neurobiológiai tanszékén működő PlaceBio munkacsoport kutatja az elvárások, illetve a kondicionálás gyógyító vagy megbetegítő erejét, amit nemzetközi szinten is egyre nagyobb erőfeszítéssel igyekeznek feltárni, hiszen rengeteg gyógyszermellékhatás lenne elkerülhető a mechanizmus jobb megértésével, a megfelelő orvosi kommunikáció használatával. Sőt, nem csak egyes mellékhatások, de bizonyos megbetegedések sem jönnének létre, vagy ami még elképesztőbb, némely haláleset sem következne be, ha túlracionalizált korunkban elhinnénk, amit a kutatások bizonyítanak: a szavaknak gyógyító és megbetegítő ereje van!

A NewScientist című tudományos ismeretterjesztő hetilap legutóbbi száma elemzi a voodoo működésének tudományos hátterét, és arra a következtetésre jut, hogy az azonos a nocebo-jelenséggel. 

Ha valaki azt hiszi, hogy elátkozták, az tényleg meg fog betegedni, akár meg is halhat, ahogy olyan esetekre is van példa, amikor (téves) diagnózis közlése után elhunyt a beteg, és a boncolás nem találta a beharangozott óriási rákos elváltozást. Más kutatások azt mutatják, hogy azok, akik azt hiszik, nagyobb kockázattal rendelkeznek egy betegségre, valóban nagyobb eséllyel betegszenek meg, akkor is, ha a hitükön kívül más kockázati tényezővel nem rendelkeznek. A kondicionálás hatását mutatja, hogy a kemoterápiában részesülő tumoros betegek 60 százaléka már a következő kezelés előtt, sőt akár orvosuk hangját meghallva is produkálja a korábban már megszokott gyógyszermellékhatást, a hányingert.

A placebo/nocebo jelenségre persze nem mindenki fogékony, az érzékenység függ a kezelés körülményeitől, a beteg állapotától, a terápia, illetve a betegség típusától; egyes esetekben akár a 60 százalékot is elérheti, máskor alig több mint 10 százalék. Ha ki lehetne szűrni a fogékonyakat, az is nagy előrelépést jelentene. A jelenség idegrendszeri, molekuláris megjelenését már ismerjük: Jon-Kar Zubieta, a Michigani Egyetem kutatója tavaly fMRI-vizsgálatokkal kimutatta, hogy az agy jutalmazásért és motivált viselkedésért felelős régiói kevesebb dopamint és endorfint termelnek a nocebo-jelenség működése során, placebó-effektus esetén pedig épp fordítva. Fabrizio Benedetti torinói professzor pedig, aki az egyik legelismertebb kutató a témában, arra jött rá, hogy ha azt várjuk, hogy valamink fájni fog, az idegesség miatt a szervezetünk erősebben reagál a kolecisztokinin nevű hormonra, azaz a nocebo-hatás a kolecisztokinin receptorainak gátlása révén megakadályozható.

Kazai Anita