A barátság és a közösség neuroanatómiája
Kevés élő kutató van, akiről „számot” neveztek el. Robin Dunbar, az Oxfordi Egyetem evolúcióspszichológia-professzora, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja ilyen kutató. Ráadásul ez a szám ma már minden humán evolúciós könyvből kihagyhatatlan. Napjaink egyik legismertebb antropológusa október 26-án tartja székfoglaló előadását az MTA Székházban, előtte adott interjút az mta.hu-nak, amelyben természetesen a Dunbar-szám eredetéről, hatóköréről is kérdezték.
Székfoglaló előadásának címe „A barátság és a közösség neuroanatómiája”. Hogyan tudjuk vizsgálni az emberi szociális készségek mögött álló anatómiai jellegzetességeket?
Ehhez főképpen agyi képalkotó eljárásokat használunk manapság. E módszerek lehetővé teszik számunkra, hogy feltérképezzük, az agy mely részei aktívak, amikor társas interakciókba bocsátkozunk, vagy akár csak gondolunk más emberek tudatállapotára. Emellett megvizsgálhatjuk, hogyan függ össze az emberek személyes szociális hálózatának mérete – például a családtagjai vagy a barátai száma – az agy meghatározott részeinek nagyságával. Például kiderült, hogy az emberi agyban lévő, ún. nyugalmi vagy alaphálózat – amely az idegsejtek kiterjedt hálózata, és korábban úgy gondolták, hogy az álmodozáskor aktív leginkább –, akkor működik legerősebben, amikor a barátainkra és a családtagjainkra gondolunk. Persze lehet, hogy az álmodozás egyben azt is jelenti, hogy az ember az ismerőseiről és az ő gondolataikról gondolkodik. Mindenesetre az agy jelentős részének feladata az ember szociális hálózatának fenntartása, kezelése. Ebben ugyanúgy szerepe van a neocortexnek, az agykéreg újabb részeinek, mint ahogy a limbikus rendszernek és a kisagynak is.
Tehát akkor az emberi agy jelentős része a társas kapcsolatainkat kezeli?
Így van, a neocortex jelentős részének ez a feladata. A neocortex drámai növekedésen ment át a főemlősök evolúciója során. Az emlősökben általában a neocortex az agy teljes térfogatának 10–40 százalékát adja, de a főemlősökben már legalább a felét, az emberben pedig a 80 százalékát. Az emberi – és főemlős- – agy alapvető feladata, hogy sok társas kapcsolatot kezeljen, és ezáltal lehetővé tegye a csoportok összetartását, hogy ne essenek szét kisebb csoportokra. A főemlőscsoportok mérete aszerint alakul, hogy a tagjaik képesek legyenek védekezni a ragadozók vagy a saját fajtársaik egyéb csoportjai ellen, ezért elsődleges érdekük, hogy a csoport tagjait együtt tartsák. Más emlősök, például különböző antilopok is alkothatnak nagy egyedszámú csoportokat, de ezek nem stabilak, rendszeresen csatlakoznak új állatok a csordához, mások pedig lemorzsolódnak róla. A főemlősöknél azonban nem ez a helyzet: a csoport általában egészen stabil marad.
Mi okozza ezt a stabilitást?
Az, hogy a csoportkohézió állandó, az egyedek közötti erős kötődés miatt kialakuló „barátságoknak” köszönhető. Viszont ilyen sok kapcsolatot észben tartani rendkívül megterhelő feladat. Vagyis azt látjuk, hogy a külső ökológiai kényszer a főemlősöknél szükségessé tette az állandó és viszonylag nagy méretű csoportok fenntartását, ezekhez azonban rengeteg személyes kapcsolatot kellett mentálisan kezelni. És ezért nőtt meg jelentősen a neocortex mérete. Ebből támadt az az ötletem, hogy nézzük meg, hogyan korrelál egymással a főemlősök neocortexmérete és a csoportméretük. És kiderült, hogy e jellegzetességek erősen korrelálnak egymással. Így hát e kapcsolatot felhasználva megbecsültem, hogy az agya – neocortexe – alapján mekkora lenne az ember effektív csoportmérete. Ez a szám átlagosan 150-re jött ki, és ezt nevezik manapság Dunbar-számnak. (...)
A teljes interjú az MTA honlapján
Robin Dunbar The (Neuro-) Anatomy of Friendship and Community című, angol nyelvű székfoglaló előadását 2022 október 26-án, 16:00 órától tartja a Magyar Tudományos Akadémia Székházában.
(Budapest, Széchenyi István tér 9.)
