– csonta – cikkei

Best of Wiener Philharmoniker

Az 1842-től fennálló zenekar köztudottan a világ egyik legjobbja. Mostani két lemezes válogatásukon a kiadó „fokozza a helyzetet”: nem elég a krém, annak is a krémjével akarja megkínálni a hallgatót. Persze a csodazenekart a legcsodásabbak dirigálják: Karajan természetesen, Leonard Bernstein, aki állítólag a zenekar kedvence volt, aztán az egyik legjelesebb bécsi, Karl Böhm; a vájtfülűek favoritja, a nagy introvertált, Carlos Kleiber, aki fájdalmasan kevés felvételt készített velük; az elbécsiesedett olaszok, Carlo Maria Giulini, Claudio Abbado; két híres magyar, Reiner Frigyes, Solti György – ugyan ki győzné felsorolni?! És akkor még nem szóltunk a szólistákról: Gidon Kremer; a fantasztikus klarinétos, Alfred Prinz; Friedrich Gulda a zongoránál, és persze a hegedűsök legnagyobbika, Nathan Milstein, aki a Mendelssohn-koncert második tételével ringat bele a romantika mesevilágába.

A gyűjtemény 18 számot tartalmaz; a legtöbbet, szám szerint ötöt Mozarttól, valamint a többi nagy bécsi muzsikáját (Haydn, Beethoven, Schubert, Brahms, Bruckner, Mahler; hát a két Johann Strauss hol maradt, kérdezhetnénk udvariatlanul). Hozzájuk a kék Duna partján kissé egzotikusnak számító szerző (Emmanuel Chabrier, Pablo de Sarasate) egy-egy zenéje járul díszítőelemként.

Barangolás az operák világában

A kötet külseje sokakat visszarettenthet a megvásárlásától: a jajpiros műnyomópapíron aranyszín betűkkel megjelenő hosszú és bonyolult cím, a fedélen feltűnő néhány zeneszerző ügyetlenül és hatásvadász módon megrajzolt portréja (vagy inkább karikatúrája) a legrosszabb fajta karácsonyi bóvlira emlékeztet. Ha azonban belelapozunk, elámulunk, miféle kincsesbánya rejlik a sikerületlen külcsín mögött. A szerző nem zenetudós, nem zenei szakíró, egyszerűen csak operabarát. Ismeretei viszont egészen lenyűgözőek, könyve roppant mennyiségű fontos és hasznos – no meg részben haszontalan – adat halmaza.

Az elején Winkler Gábor nagyvonalúan és határozottan leszögezi írásművének alapelveit, és becsületére legyen mondva, nem tér el ezektől, nem csapja be az olvasót, pontosan azt adja, amit ígér: „a munka nem szokásos operakalauz, több is, kevesebb is annál. Konkrét adatokra támaszkodó személyes hangú vezérfonal az operairodalom egy szeletének megismeréséhez.” Az anyag kijelölése is szerencsésnek mondható: „A könyv azon műveket mutatja be, amelyek a ma operajátszásának, operafelvételeinek döntő részét teszik ki a XVIII. század utolsó éveitől kezdve a XX. század feléig, de korántsem teljességre törekvő lexikon.”

Winkler tehát lemond a manapság rendkívül népszerű és az eddig megdönthetetlennek hitt alaprepertoárt jelentősen módosító barokk anyag ismertetéséről – ekként a könyv nem vesz tudomást az elmúlt évtizedek talán legfontosabb klasszikus zenei változásáról. Ám ezért senki ne kárhoztassa a szerzőt: önkorlátozása megfontolt és helyes, hiszen a „régi zenés” anyag ismertetése-értékelése már nyilvánvalóan komoly és sajátos zenetudományos ismereteket követelne. És az is lehet, hogy Winkler egyszerűen nem kedveli e művek nagy részét. Ha így van, szíve joga, hisz bevallottan szubjektív kalauzt kínál.