Varga Dóra cikkei

A jövőben az egyetemek és a főiskolák gazdasági társaságaikon keresztül értékesíthetik szellemi alkotásaikat. Feltéve persze, ha a parlament elfogadja a felsőoktatási törvény módosítását, amelynek előkészítését komoly koalíciós vita előzte meg. A liberálisok lehetőséget adtak volna arra, hogy az egyetemek az általuk kezelt vagyon tulajdonosaivá váljanak, ám ez – egyelőre – úgy tűnik, nem valósul meg.

 Jelentős szellemi tőke áll rendelkezésre a felsőoktatási intézményekben, amelyre igényt tartanának a gazdaság szereplői is. A közös kutatások, innovációk során beáramlana a magántőke az egyetemekre, ezeket a pluszforrásokat pedig az oktatási, kutatási infrastruktúra fejlesztésére fordíthatnák. Egy közös vállalkozás elindítása azonban jelenleg olyannyira nehézkes, hogy többségük meg sem próbálkozik vele. A felsőoktatási intézmények ugyanis jelenleg csak kft.-ket alapíthatnak, ennek a gazdasági formának pedig olyan merev szabályai vannak, amelyek szinte lehetetlenné teszik az intézmények számára a piaci szereplőkkel való együttműködést. Többek között azzal, hogy többségi tulajdont ír elő az egyetem számára: márpedig ebbe egy nagyobb cég egyáltalán nem biztos, hogy belemenne. Ráadásul mindehhez kormányengedély kell.
  Ezen a helyzeten kíván változtatni a felsőoktatási törvény parlament előtt lévő módosítása.
  A törvénytervezetet komoly vita előzte meg a koalíciós partnerek között is. A volt oktatási miniszter, Magyar Bálint – jelenlegi fejlesztéspolitikai államtitkár – ugyanis kísérleti projektként lehetővé tette volna azt is, hogy egész egyetemek alakuljanak gazdasági társaságokká. Szerinte nem privatizációról lenne szó, hiszen a gazdasági társaságok állami tulajdonban maradnának és nonprofit alapon működnének, az átalakulás pedig önkéntes volna. Magyar Bálint mögé fölsorakozott pártjának ügyvivői testülete is, sőt ennél is tovább ment. Az SZDSZ szerint ugyanis „el kell indulni azon az úton, amelynek a végén az intézmények az általuk kezelt állami vagyon teljes jogú tulajdonosaivá válnak”.
  Az Államreform Bizottság is támogatta a fenti elképzeléseket (a tulajdon átadását ugyanakkor csak felsőoktatási modellkísérletként tartja kivitelezhetőnek, és csak abban az esetben, ha biztosítani lehet, hogy a kockázat ne az államot terhelje), sőt arra kérte az oktatási tárcát: vizsgálja meg, hogyan lehetne oldani az egyetemek gazdálkodási kötöttségeit.
  Az Oktatási és Kulturális Minisztérium azonban mereven elzárkózott a „felsőoktatás magánosításától”. Hiller István miniszter közleményben szögezte le: a tárca nem vizsgálja az egyetemek gazdasági társaság formájában történő működtetését. Szabó Zoltán, az Országgyűlés Oktatási és Tudományos Bizottságának MSZP-s elnöke szerint az MSZP frakció sem értett egyet azzal, hogy az egyetemek és a főiskolák állami tulajdonú eszközöket – például ingatlanokat, berendezéseket, műszereket – apportként bevigyenek üzleti kockázatú vállalkozásokba. Mert: ki volna a felelős például akkor, ha egy gazdasági társaság formájában működő egyetem elbukja a vállalkozását? – ezt a kérdést már Manherz Károly, a szaktárca felsőoktatási államtitkára vetette föl, aki szerint ráadásul az állam nem is vonulhat ki az oktatásból.
  Arra viszont nyitott volt a tárca, hogy – többek között a Pólus programok sikere érdekében – szabadabban vállalkozhassanak az egyetemek és a főiskolák. Vagyis, hogy – oktatási feladataik kivételével – gazdasági társaságokat alapíthassanak különféle tevékenységeikre, többek között a kutatás- fejlesztésre, és azokba apportként bevihessék szellemi vagyonukat.
  A jelenleg a parlament előtt lévő törvénymódosítási javaslat végül a szaktárca „győzelmét” hozta, ám sajtóhírek szerint az SZDSZ továbbra sem tett le elképzeléseiről.

 Kilencféle kórházi modell

 Az EU-tagállamokban az állam által menedzselt kórháztól a profitelvű magánkórházig számos működtetési formára akad példa. A magánszféra különböző formában és eltérő súllyal mindenütt fellelhető, de az egészségügyi ellátórendszer gerincét valamennyi EU-tagállamban a köztulajdonú intézmények alkotják. Kisebbségben vannak a profitorientált kórházak, amelyek az átlagosnál kisebbek, és általában néhány speciális ellátási területre összpontosítanak. A tulajdonosok jórészt a szakmai befektetők közül kerülnek ki, így – elsősorban a kis intézmények – valójában egzisztenciavállalkozások.
  A 90-es évekig a kórházi területen hagyományosan három tulajdonformát különböztettek meg: a köztulajdonú, a nonprofit (vagy voluntary-sector) és a for-profit kórházakat. Ma sokkal árnyaltabb a kép: figyelembe véve az intézmények tulajdonlását, autonómiáját, a finanszírozási-pénzügyi felelősség kérdését, Európában jelenleg kilenc kórházi modellt különböztethetünk meg, amelyek nagyrészt az 1990-es évek első felében végbement szervezeti és tulajdonreformok eredményei. Az alábbi felsorolásból tájékozódhatnak a kórházak működési módjáról:

 1. Állami tulajdonban lévő és az állam által menedzselt kórház (Government- owned and -managed hospital). Állam alatt ebben az esetben a központi, a területi (tartományi, megyei stb.) és a helyi kormányzatot értjük. A kórház vezetői köztisztviselők/közalkalmazottak (civil servants), a kórháznak nincs önálló költségvetési gazdálkodási joga, és ebből következően jogalanyisága sem. Ez tekinthető a „klaszszikus” közintézeti formának (Skandinávia, Franciaország, Közép- és Kelet-Európa).

 2. Köztulajdonú autonóm kórház (Public-sector autonomous hospital). Az állam a tulajdonos, de a menedzsment bizonyos autonómiával rendelkezik. Ez az egészségbiztosítóval való szerződéskötési szabadságot is jelentheti, bár ennek szigorú szabályai vannak. E forma az 1990-es évek elejétől terjedt el Nagy-Britanniában (NHS trust) és ehhez hasonló modellt adoptált néhány közép- és kelet-európai ország. (Ennek felel meg a jelenlegi magyar egészségügyi költségvetési szerv is.)

 3. Földrajzilag meghatározott terület egészségügyi tanácsának intézménye (Geographically defined health board). Az egészségügy regionálisan szervezett, az adott terület élén álló tanács irányítja a terület kórházait. A tanács tagjait választhatják, kinevezhetik vagy akár e kettő kombinációja is elképzelhető. A tanács intézményének előnye, hogy több lehetőséget kínál a szomszédos kórházak munkájának összehangolására, hátránya viszont, hogy korlátjává válhat az egyes kórházak gyors és hatékony döntéshozatalának.

 4. Állami tulajdonú vállalkozás (State-owned enterprises). A kórház tulajdonosa olyan vállalkozás, amely állami tulajdonban van, de belső működési rendjét tekintve autonóm – törekedhet bevételei emelésére és azokat meg is tarthatja. Nem egyértelmű, hogy ez a megoldás nonprofitnak minősül-e, hiszen a működési mód profitorientált, de a tulajdonos nonprofit módon gazdálkodik.

 5. Nonprofit közkórház (Public not-for-profit hospital). A kórház tulajdonosa egyházi szervezet (nem maga az egyház, hanem például egy rend) vagy szakszervezet. Sok esetben a beruházási- fejlesztési pénzek zöme az államtól származik.

 6. Kettős tulajdonú kórház (Joint stock hospital). A kórház tulajdonosa valamely arányban a kormány és egy gazdasági társaság. Ez a megoldás a kormánynak a szabályozás közvetett eszközein túl tulajdonosként közvetlen beleszólást is biztosít.

 7. Közkórház magánmenedzsmenttel (Private management of publicly owned hospital). Az állami tulajdonú kórház vezetésére magáncéget szerződtetnek. Ez a forma Portugáliában és néhány más országban létezik.

 8. Magánkórház közmenedzsmenttel (Public management of privately owned hospital). A magánszektoré a kórházépület és az eszközpark, de közszolgálatban álló menedzsment működteti. Ez a megoldás Nagy-Britanniában terjedt el, neve Private Finance Iniciative (PFI). Előnye, hogy a profitérdek nem vezethet a szolgáltatások mennyiségi felpörgetéséhez.

 9. Magántulajdonú, profitelvű kórház (Private for-profit hospital). Az Egyesült Államokban szélesen elterjedt, de ott sem többségi forma, Európában kisebb a szerepe. Néhány országban – például Franciaországban, Portugáliában, Spanyolországban – a kórházi kapacitások mintegy ötöde így működik.

 (Forrás: Kórházi tulajdonformák, MEDINFO Füzetek, 2003. január; „A magánszektor és a privatizáció az európai egészségügyi rendszerekben”, a WHO Európai Regionális Bizottságának 2002. szeptember 16–19-i, 52. ülésére készült háttéranyag; Egészségügyi reformok Szlovákiában, ESKI országtanulmány 2006. június.)

Az orvostanhallgatók szerint a Debreceni Egyetem, illetve a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara a két legjobb képzőhely Magyarországon. A diákok mindkét intézmény presztízsét, diplomájának értékét magasabbra értékelték, mint a fővárosi Semmelweis Egyetemét és a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karáét. A rangsortól függetlenül a magyar orvostanhallgatók döntő többsége minden tekintetben elégedett saját egyetemével – bár itthon mindennek nem sok jelentősége van. Nem úgy, mint azokon az off-shore egyetemeken, amelyeken még az oktatók szerződésének meghoszszabbítása is attól függ, mennyire népszerűek a diákok körében.

Súlyos terhek a diákokon

Elhízás, gerincferdülés, mozgásszervi problémák, diabétesz – ezekben a betegségekben ma már egyre több diák szenved. Az okok: a nehéz iskolatáska, a kevés mozgás és az egészségtelen táplálkozás. Az Oktatási Minisztérium több kezdeményezése is e helyzet megváltoztatására irányul.

Az egészségtelen, mozgásszegény életmóddal összefüggésbe hozható megbetegedések száma már nemcsak a felnőtt, hanem a fiatal korosztályban is emelkedik. Felmérések szerint az iskolások több mint 40 százalékának olyan gyenge a fizikai állapota, hogy nem éri el az egészség megtartásához szükséges szintet. A fiúk 34–38, a lányok 38–42 százaléka egyáltalán nem, vagy csak heti egy-két órában sportol. Ezer első osztályos közül átlagosan 40 elhízott – 1978–79-ben ez még csak 4 elsősre volt jellemző. Az obezitás az ötödikesek körében a legsúlyosabb probléma: ott ezerből 75 diák számít elhízottnak.Testnevelő tanárok tapasztalatai szerint a diákok fizikai állapota ősztől tavaszig javul, majd nyáron ismét romlik. Az iskolai szünet alatt még kevesebbet mozognak a gyerekek, főképp azok, akiknek egyébként is rosszabb az állóképességük. Ezeknek a gyerekeknek egyáltalán nincs igényük a sportolásra, a szakemberek szerint döntően negatív tapasztalataik miatt.

Új törvénnyel teljesen új alapokon

Gyökeresen átalakul a magyar felsőoktatás képzési rendszere, menedzseri szemlélet érvényesülhet az egyetemek és a főiskolák irányításában, az infrastruktúra fejlesztésében pedig megnyílik az út a magántőkének – ezek a főbb gondolatok körvonalazódnak az új felsőoktatási törvény tervezetében. Az ördög azonban a részletekben lakik, azok pedig szüntelenül változnak.

Az utóbbi időben szinte nem volt olyan hét, hogy valamely fórumon ne tiltakoztak volna a felsőoktatási törvény tervezete ellen az egyetemi, tudományos szféra szereplői. Az új jogszabály két éve, szűnni nem akaró viták közepette készül és változik.

Olyannyira, hogy a különböző fórumok résztvevői gyakran olyan elképzelések ellen tiltakoznak, amelyek már nem is szerepelnek a legutolsó tervezetben. Az oktatási tárca honlapján a koncepciónak csaknem egy tucat változatát olvashattuk, majd olyan sűrűséggel módosult a nyáron már törvényi formába is öntött szöveg, hogy időközben dátummal kezdték jelölni, éppen melyik verzióról van szó.

Összehangolt rendszerek

A reformtervezet képlékenysége ellenére az alapcél változatlan: összhangba hozni a magyar felsőoktatási képzést a többi európai államéval és bevezetni a többciklusú képzést. Hazánk még 1999-ben, harminc másik országgal együtt írta alá Bolognában azt a nyilatkozatot, amelyben a csatlakozók vállalták, hogy mindezt 2010-ig megvalósítják az egységes európai felsőoktatás kialakítása érdekében. Tavaly ősszel egy berlini tanácskozáson ezek az országok úgy döntöttek, már 2005-ben elkezdik az átállást az új oktatási formára. A magyar felsőoktatás azonban jelenleg még nehezen átjárható, duális szerkezetű. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a hallgatók vagy egyetemre, vagy főiskolára járnak, a kettő között lényegében nincs átjárás. Hiába tanult valaki valamelyik főiskolán három évig egy tárgyat, ha egyetemi szintű diplomát is szeretne ugyanebből – ritka kivételektől eltekintve –, kénytelen elölről kezdeni, és újabb öt évet áldozni ugyanazokra a tanulmányokra. Az ezzel összefüggő másik probléma, hogy bár Európa egyetemeinek kapui az uniós csatlakozás óta nyitva állnak a magyar hallgatók előtt is, a hazánkban végzett tanulmányokat nehéz elfogadtatni más országokban, ha ott egészen más rendszerben folyik az oktatás.