háziorvos Dr. Bedő Csaba cikkei

A direkt orális antikoagulánsokkal szembeni adherencia és perzisztencia jobb volt a napi egyszeri alkalmazású szerek esetén, összehasonlítva a napi kétszer alkalmazandó szerekkel.

Ennek a tanulmánynak az volt a célja, hogy beszámoljon az alteplázzal végzett intravénás trombolízis (IVT) biztonságosságáról és hatékonyságáról előzetesen DOAC-ot szedő betegeknél. A szerzők munkahelyén fokozatosan liberalizálták az intézményi irányelveket, és ez lehetővé tette az IVT alkalmazását a direkt orális antikoaguláns (DOAC) kezelés alatt álló betegek számára, megelőző antikoaguláns- hatás visszafordító terápia nélkül , függetlenül a gyógyszerek plazmaszintjétől és az utolsó gyógyszerbevétel idejétől. A vizsgálat során nem merültek fel biztonsági aggályok az IVT alkalmazásával kapcsolatban DOAC-ot szedő betegeknél.

Ebben a narratív áttekintésben a szerzők összehasonlítják a specifikus és nem specifikus DOAC-antidotumok hatásmechanizmusát, áttekintik a használatukat alátámasztó klinikai adatokat, és útmutatást adnak arra vonatkozóan, hogy mikor indokolt az alkalmazásuk.

Ebben a tanulmányban a szerzők összehasonlították az OAC-felírások gyakoriságát és összetételét 2004–2011 és 2012–2019 között. Megállapítható, hogy a NOAC szerek elérhetővé válása után a K-vitamin antagonista kezelés aránya visszaesett az előbbiek javára, köszönhetően a NOAC szerek legalább ugyanolyan hatékonyságának és biztonságosságának, ugyanakkor könnyebb alkalmazhatóságának.

Ebben a vizsgálatban a magas kockázatú, elhízással küzdő, nem-valvuláris pitvarfibrillációban (NVPF) szenvedő populációban a nem K-vitamin antagonista orális alvadásgátlók (NOAC) eltérő kockázatot mutattak a stroke/szisztémás embolizáció (SE) és a major vérzéses szövődmények (MB) tekintetébenben a warfarinnal összehasonlítva. Az apixaban és a rivaroxaban alacsonyabb (HR: 0,63; 95% CI: 0,49–0,82 és HR: 0,84; 95% CI: 0,72–0,98), míg a dabigatran hasonló stroke/SE kockázattal társult, mint a warfarin. A warfarinnal összehasonlítva az apixaban és a dabigatran esetében alacsonyabb volt az MB kockázata (HR: 0,54; 95% CI: 0,49–0,61 és HR: 0,75; 95% CI: 0,63–0,91), míg a rivaroxaban hasonló MB-kockázattal társult, mint a warfarin.

Elhízott betegeknél ismerten nagyobb a kardiovaszkuláris betegségek (CVD) kialakulásának kockázata. Úgy tűnik azonban, hogy a regionális, viszcerális, szervspecifikus zsírfelhalmozódás nagyobb szerepet játszik ezen szív- és érrendszeri betegségek kialakulásában, mint önmagában az elhízás. Az epicardialis zsírszövet a szív viszcerális zsírraktára, sajátos anatómiával, regionális különbségekkel, genetikai profillal és funkciókkal. A szívvel való akadálytalan érintkezésének, valamint az intenzív gyulladásos és pro-aritmogén aktivitásának köszönhetően az epicardialis zsír közvetlenül részt vesz az elhízással összefüggő súlyos kardiovaszkuláris betegségek, mint például a koszorúér-betegség (CAD), a pitvarfibrilláció (PF) és a szívelégtelenség (HF) kialakulásában. A különböző képalkotó technikák egyre pontosabban képesek mérni az epicardialis zsír vastagságát, térfogatát, sűrűségét és gyulladásos állapotát a kardiovaszkuláris kockázat előrejelzése és stratifikációja céljából, mind tünetmentes, mind tünetes elhízott egyénekben. Az epicardialis zsír farmakológiai modulációja glukagonszerű peptid-1 receptor (GLP-1R) analógokkal, nátrium-glükóz transzporter-2 gátlókkal (SGLT2i) és potenciálisan kettős (glükóz-dependens inzulinotróp polipeptid -GLP1R) agonistákkal csökkentheti az epicardialis zsírtömeget, visszaállíthatja ennek eredeti szív- védő funkcióit, ezáltal csökkentheti a kardiovaszkuláris kockázatot.

Ennek a nagy, prospektív nemzetközi PF regiszternek az eredményei szerint a társbetegségek átfogó, irányelvek szerinti gyógyszeres kezelése (GMDT) a halálozás alacsonyabb kockázatával társult ≥2 CHA₂DS₂-VASc pontszámmal rendelkező, pitvarfibrillációban (PF) szenvedő betegeknél. Az orális antikoaguláns (OAC) kezelés csökkentette mind az össz-, mind nem-kardiovaszkuláris eredetű halálozást, függetlenül a kardiovaszkuláris (CV) betegségek kezelésére alkalmazott GMDT-től.

Tizenkét hónapos kezelés során az apixaban és a dabigatran progresszíven növelte az eseménymentes időt a stroke/szisztémás embolizáció (SE) és a major vérzés (MB) tekintetében a warfarinhoz képest, míg a rivaroxaban szintén növelte a stroke/SE-mentes időt, de csökkentette az MB-mentes időt a warfarinnal összehasonlítva.

A direkt orális antikoagulánsok (DOAC) hatékonyabbnak és biztonságosabbnak bizonyultak a stroke/szisztémás embolizáció (SE), valamint a vérzéses szövődmények megelőzésében, mint a K-vitamint antagonisták (VKA) magas gastrointestinalis (GI) vérzési kockázattal rendelkező, nem-valvuláris pitvarfibrillációban (NVPF) szenvedő betegek esetén. A DOAC szerek közül az apixaban kezelés társult a major vérzés (MB), és GI vérzés (GIB) legalacsonyabb kockázatával. A stroke/SE prevenciója szempontjából az apixaban hatékonyabbnak bizonyult, mint a rivaroxaban, és hasonló hatékonyságot mutatott, mint a dabigatran.

A DOAC-kezelés megszakítási aránya szignifikánsan különbözött az egyes készítmények esetén, a kezelés megszakításának leggyakoribb okai a gyógyszer-specifikus mellékhatások, a betegekhez köthető személyes tényezők és a vérzéses szövődmények voltak. A terápiás adherencia hosszabb távon az apixaban mellett volt a legjobb, ami arra utalhat, hogy ez a gyógyszer jobban tolerálható, mint a dabigatran vagy a rivaroxaban.

Közepesen súlyos vagy súlyos anaemiával társuló pitvarfibrillációban (PF) szenvedő betegeknél az apixaban kezelés a gastrointestinalis vérzés szignifikánsan alacsonyabb kockázatával társult, mint a dabigatran és a rivaroxaban. Nem figyeltek meg szignifikáns különbséget a stroke kockázatában a négy elérhető direkt orális antikoaguláns (DOAC) között.

A warfarinhoz képest a NOAC-okat a gyakorlatban ritkábban alkalmazzák alacsonyabb vesefunkció mellett. Úgy tűnik azonban, hogy a NOAC-ok hasonló vagy jobb hatékonysággal és biztonságossággal rendelkeznek, mint a warfarin, a vesefunkció teljes tartományában.

A pitvarfibrilláció (PF) egy nagyon magas prevalenciával és incidenciával járó betegség, amely gyakran hosszú távú antikoagulációt igényel a stroke vagy a szisztémás embólia megelőzésére. A PF-betegek körében gyakori koszorúér-betegség, vagy AMI miatt gyakran kerül sor revaszkularizációra percutan coronaria intervencióval (PCI), amely kettős thrombocyta-aggregáció terápiát igényel a stenttel kapcsolatos szövődmények kockázatának minimalizálása érdekében. A PF és a PCI utókezelése komoly klinikai kihívást jelent, különösen a műtét utáni korai időszakban, amikor mind a hosszú távú orális antikoaguláns, mind a kettős thrombocyta-aggregáció terápia elméletileg hármas antitrombotikus terápiaként javasolt. A hármas antitrombotikus kezelés azonban megnöveli a vérzéses szövődmények kockázatát. Számos stratégiát vizsgáltak ennek a kockázatnak a csökkentésére, beleértve a hármas antitrombotikus terápia időtartamának lerövidítését és a kettős antitrombotikus kezelési rendre való átállást, mely egy thrombocitagátló és egy antikoaguláns kezelésből tevődik össze. Ez az áttekintés elemzi a PF-PCI trombotikus szövődményeinek hátterében álló mechanizmusokat, összefoglalja az antitrombotikus terápiás sémákkal kapcsolatos bizonyítékokat, és a legújabb európai irányelveket.

Az apixaban biztonságossága és hatékonysága a warfarinnal összehasonlítva a vesefunkciótól függetlenül konzisztens volt, és összhangban állt a teljes AUGUSTUS vizsgálati eredményekkel. A vérzés kockázata aszpirin mellett következetesen magasabb volt minden vesefunkció-kategóriában.

A nem alkoholos zsírmáj betegség (NAFLD) prevalenciája gyorsan növekszik. Napjainkban ez a leggyakoribb májbetegség, amely a világ népességének egynegyedét érinti, és rendszeresen együtt jár olyan anyagcserezavarokkal, mint a 2-es típusú cukorbetegség, magas vérnyomás, elhízás és kardiovaszkuláris betegségek. Leegyszerűsítve a NAFLD a máj zsírtartalmának növekedéseként definiálható, a steatosis másodlagos okának hiányában. Valójában a betegség klinikai megjelenése sokkal összetettebb folyamat, amely szorosan összefügg az inzulinrezisztenciával, a zsírszövet korlátozott expanziós képességével és diszfunkciójával. A zsírmáj az újonnan felismert máj-hasnyálmirigy α-sejt-tengely és megnövekedett glukagonszekréció fő mozgatórugója, hozzájárulva ezáltal a cukorbetegség patofiziológiájához. A NAFLD-spektrum megfelelő megértése – mint az elhízástól a metabolikus szindrómáig és a cukorbetegségig terjedő kontinuum – hozzájárulhat a korai azonosításhoz és a célzott kezelés kidolgozásához.

Pitvarfibrillációban szenvedő, 65 éves vagy idősebb Medicare-kedvezményezettek körében a rivaroxaban kezelés, az apixabannal összehasonlítva a súlyos ischaemiás vagy vérzéses események szignifikánsan megnövekedett kockázatával társult.

Ez egy összefoglaló közlemény az Amerikai Geriátriai Társaság 2023-ban megjelent Beers kritériumairól. Az eredeti közlemény teljes tartalmát, beleértve a definíciókat, és az evidenciák klasszifikációit az alábbi hivatkozáson éri el: DOI: 10.1111/jgs.18372

Az elhízás fontos kórállapot, amely számos beteg életminőségét befolyásolja, és növeli számos betegség kockázatát, beleértve a daganatokat és az immunrendszer által közvetített betegségeket. Úgy tűnik, hogy a gyulladás fontos szerepet játszik az elhízás kialakulásában, és központi szerepet játszik a sejtes és humorális komponensek aktivitásában a zsírszövetben. A makrofágok kulcsszerepet játszanak a zsírszövet fő sejtkomponenseiként, szabályozzák a krónikus gyulladást, és modulálják a különböző pro- és gyulladásgátló citokinek szekrécióját és differenciálódását. A gyulladás egy sor jelátviteli útvonalat is érint, amelyek az új terápiák és beavatkozások fókuszát jelenthetik. A fogyás elengedhetetlen a kardiometabolikus kockázatok és a kapcsolódó gyulladás mértékének csökkentésében. A zsírszövetben zajló patofiziológiai folyamatok, valamint az elhízás és a krónikus gyulladás közötti kölcsönhatások világos megértése a társbetegségek kialakulásának jobb megértéséhez vezethet, és új célpontokat biztosíthat az elhízás kezelésében.

Ez az áttekintés az elhízás, a T2DM és a kardiovaszkuláris betegségek kölcsönhatásával foglalkozik. Úgy tartják, hogy az elhízás, amelyet általában az egészségre ártalmas testzsírtöbblet határoz meg, többé nem értékelhető kizárólag a testtömeg-index alapján (kg/m2-ben kifejezve), mivel az egy heterogén entitást képvisel. Például számos kardiometabolikus képalkotó vizsgálat kimutatta, hogy egyes normál testsúlyú vagy túlsúlyos egyének nagy kockázatnak vannak kitéve, ha viszcerális zsírszövettöbblettel rendelkeznek – ezt az állapotot gyakran kíséri a zsír felhalmozódása a normál szövetekben (ektópiás zsírlerakódás a májban, szívben, vázizomzatban stb.). Másrészt a túlsúlyos vagy elhízott egyének a vártnál sokkal kisebb kockázatnak lehetnek kitéve túlzott energiabevitel mellett, ha képesek bővíteni a bőr alatti zsírszövet tömegét, különösen a gluteális-femorális területen. Ezért a viszcerális zsírszövet és az ektópiás zsír túlzott mennyisége nagymértékben meghatározza a túlsúly és a mérsékelt elhízás kardiovaszkuláris kockázatát. Van a betegeknekegy gyorsan bővülő alcsoportja is, akiket a testzsír magas felhalmozódása (súlyos elhízás) jellemez. A súlyos elhízást speciális kardiovaszkuláris egészségügyi problémák jellemzik, amelyekre figyelmet kell fordítani. Súlyos elhízásban szenvedő betegek testzsírtartalmának normalizálási nehézségei miatt agresszívebb kezeléseket tanulmányoztak ebben az alcsoportban, mint például az elhízás sebészi megoldását, amelyet metabolikus sebészetnek is neveznek.

Az elhízás széles körben elismert kockázati tényező az osteoarthritis előfordulása és progressziója szempontjából. A testtömeg legalább 10%-os csökkenése testmozgással párosulva az osteoarthritisben szenvedő elhízott betegek kezelésének alappillére, és jelentős javuláshoz vezethet a tünetekben, a fájdalomcsillapításban, a fizikai funkciókban és az egészséggel összefüggő életminőségben. Ez a cikk áttekinti az osteoarthritisről és az elhízásról már ismert evidenciákat, megvitatja a jelenlegi kulcsfontosságú kihívásokat és az ezeken a területeken végzett kutatásokból adódó hipotéziseket, végül pedig felveti, hogy mit tartogathat a jövő az elhízott, osteoarthritisben szenvedő betegek terápiája szempontjából.

Az elhízás előfordulása világszerte növekszik, ami az általános egészségi állapot súlyos romlásához vezet. Valójában az elhízás számos kóros állapothoz és a mortalitás emelkedéséhez kapcsolódik. Közelebbről, a túlsúly és az elhízás jól ismert rizikófaktorok számos gasztrointesztinális (GI) betegségben, mint a funkcionális GI betegségek, a gyulladásos bélbetegségek (IBD), a hasnyálmirigy-gyulladás és a GI rák. Jelen áttekintés célja, hogy összefoglalja a túlsúly és az elhízás lehetséges szerepét a GI betegségekben, különös tekintettel azokra a valószínű biológiai mechanizmusokra, amelyek az irodalom legfrissebb bizonyítékai alapján megmagyarázhatják az elhízás és a GI betegségek közötti összefüggéseket.

A kutatások azt sugallják, hogy a túlzott súlygyarapodás, különösen, ha viszcerális elhízással társul, akár 65-75%-al is emelheti a magas vérnyomás kockázatát. Az elhízással összefüggő magas vérnyomás mögött meghúzódó mechanizmusok összetettek és sokrétűek, és többek között magukban foglalják a renin-angiotenzin-aldoszteron rendszer/szimpatikus idegrendszer túlaktiválását, az adipokinek túlzott stimulációját, az inzulinrezisztenciát, az immunrendszer diszfunkcióját, a vese-, szív-, és zsírsejtek strukturális/funkcionális változásait. Bár a fogyás az elhízással összefüggő magas vérnyomás kezelésének alappillére, ez gyakran nem megvalósítható hosszú távú megoldás. Ezért a vérnyomás csökkentése és a szövődmények megelőzése érdekében javasolt agresszív vérnyomáscsökkentő kezelést alkalmazni, több gyógyszerrel, diétával és testmozgással kombinálva. Az elhízással összefüggő hipertónia mechanizmusaival és kezelésével kapcsolatos kutatások az elmúlt tíz évben felgyorsultak. Ezért ennek a szakértői áttekintésnek kettős célja volt, egyrészt az elhízással összefüggő hipertónia hátterében álló patofiziológiai mechanizmusok megvitatása, másrészt az elhízással összefüggő hipertóniában szenvedő betegeknél hatékonynak bizonyult farmakoterápiák áttekintése.

Az emelkedett testtömegindexet (BMI) összefüggésbe hozzák a szív változásaival, például az epicardialis zsírszövet (EAT) vastagságának a növekedésével. Ezt a zsírt a felnőttkori szív- és érrendszeri betegségek prediktoraként azonosították. Mindazonáltal kevés tanulmány tesztelte több szív- és érrendszeri kockázati tényező (magas testsúly vagy vérnyomás) összefüggését az EAT-vel serdülőknél és gyermekeknél. Ezért a jelenlegi kutatás fő célja az volt, hogy meghatározza a BMI, a túlsúly, az elhízás és a vérnyomás hatását az EAT vastagságár agyermekeknél.

Az Egyesült Államokban jelenleg a 10 leggyakoribb halálozási és rokkantsági ok közül hét krónikus betegség. A legtöbb ilyen állapot megelőzésének és kezelésének foglalkoznia kell az elhízással való szoros kapcsolatukkal is. A túlsúlyos vagy elhízott emberek az Egyesült Államok lakosságának több mint kétharmadát teszik ki, és túlreprezentáltak az alapellátásban. Egyes szakmai szervezetek ma már 30-as vagy magasabb testtömeg-indexként (BMI, a kilogrammban kifejezett testsúly osztva a méterben mért magasság négyzetével) definiált elhízást betegségnek minősítik. Ennek az áttekintésnek a középpontjában az önmagában fennálló, vagy krónikus betegséggel társult túlsúly (BMI, ≥25) vagy az elhízás kezelése áll.

Elhízott nőknél hosszabb a fogantatási idő, alacsonyabb a termékenységi arány és gyakrabban fordul elő vetélés. Az elhízás megváltoztatja az olyan hormonokat, mint az adiponektin és a leptin, ami a hipotalamusz-hipofízis-ivarmirigy tengely minden szintjét érinti. A glikációs végtermékek (AGE-k) és a monocitakemotaktikus protein-1 (MCP-1) olyan gyulladásoscitokinek, amelyek fontos szerepet játszhatnak az elhízásban előforduló petefészek-diszfunkció patofiziológiájában. Elhízott férfiaknál megváltoznak a spermaparaméterek, csökken a tesztoszteron, nő az ösztradiol szintje, hipogonadizmus és epigenetikai módosulások adódnak át az utódoknak.

A kezdetben glükózcsökkentő tulajdonságaik miatt kifejlesztett nátrium-glükóz kotranszporter 2 (SGLT2) inhibitorok (SGLT2i) a gyógyszeres terápia sikertörténetévé váltak, amelyek szív- és érrendszeri jótékony hatásai messze túlmutatnak a vércukorszint szabályozáson. Az egyik legszembetűnőbb eredmény az SGLT2i kezeléseket értékelő egyes klinikai vizsgálatok során megfigyelt, a major kardiovaszkuláris események (MACE), kockázatának jelentős csökkenése. Ezenkívül az SGLT2i-k javították ) a kimeneteli végpontokat az ejekciós frakció teljes spektrumában, ami a szívelégtelenség kezelési irányelveibe való beépítésükhöz vezetett. Továbbá, az SGLT2i-k renoprotekciót biztosítanak azáltal, hogy késleltetik a diabéteszes vesebetegség progresszióját, csökkentik az albuminuriát, és mérséklik a glomeruláris filtrációs ráta csökkenési ütemét. Az SGLT2i-k tehát túlléptek az antidiabetikus szer státuson, és a T2DM-betegek kardiovaszkuláris (CV) és vesevédelmi stratégiáinak alapvető összetevőivé váltak. Sokrétű előnyeik, köztük a CV védelem, a renoprotekció és a szívelégtelenség kezelésének lehetősége rávilágít a CV gyógyszeres kezelést átalakító potenciáljukra.

A fájdalom az egyik leggyakoribb tünet, amivel a betegek orvoshoz fordulnak, beleértve az alapellátást is. Az emberi méltóság megőrzésének elengedhetetlen eleme a fájdalommentes élet biztosítása, a fájdalomcsillapítás ezért alapvető része az egészségügyi ellátásnak.

A mozgásszervi fájdalmak az egyik leggyakoribb panaszt jelentik világszerte, amivel a betegek orvoshoz fordulnak, és a várható élettartam növekedése a degeneratív ízületi megbetegedések gyakoriságának növekedéséhez vezet, megterhelve a betegeket és az egészségügyi rendszereket.