J. L. cikkei

Fémként viselkedik a víz – állítják a kutatók. Mások úgy változtatják meg a víz belső fizikai és kémiai szerkezetét, hogy oxigéntartalma a kétszázszorosára nő. E két hírt egy cikkben közölve talán gyanút fog az olvasó: a szerző és a szerkesztők tudományosnak látszó álhírekkel akarják megtréfálni. A víz a leghétköznapibb folyadék, a tudomány nyilván már minden tulajdonságát feltárta. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű.
    Fémes víz létezését ugyan még nem figyelték meg a természetben, de az amerikai Sandia nemzeti laboratórium kutatói arról számoltak be a fizikusok egyik legrangosabb szakfolyóirata, a Physical Review Letters hasábjain, hogy számításaik szerint a víz létezhet ilyen állapotban. Természetesen nem a hétköznapokban, hanem rendkívüli körülmények között. Száz gigapascal (kb. 1 millió atmoszféra) nyomás és 4000 kelvin hőmérséklet szükségeltetik hozzá. Ekkor a sűrűség is megnő: a normál 1 helyett elérheti a 3,7 gramm/köbcentiméter értéket. A nyomás növelésére a molekuláris víz ionos folyadékká alakul, tehát a semleges molekulák elektromosan töltött ionokká változnak, majd a hőmérséklet és a nyomás további növelésére elektromos vezetővé, fémes viselkedésűvé válik.
    A természetben a Naprendszer óriás gázbolygóin lehet ilyen állapot – a kutatók a Neptunuszon tartják legvalószínűbbnek fémes víz jelenlétét.
    Ha az egyik hihetetlenről bebizonyosodik, hogy valóságos, akkor a többi csodát is elfogadjuk – a második hír elterjesztői pontosan erre építettek. A bulvársajtóban kritika és kétségek nélkül végigfutott az átalakított szerkezetű, oxigénben dús víz története. A körítés is hatásos volt: a részletek titkosak, világszabadalom védi, aranyérmet nyert egy természetgyógyász- „olimpián”, felfedezője hazánkfia. „Az új élet vize, az élet új vize” jelmondattal reklámozott vizet gyógyhatásúnak mutatták, ennek a csodának azonban semmilyen tudományos alapja nincs. Csak a hiszékeny emberek, betegek és szépségre áhítozók pénzének megszerzésére szolgál.

Meglepő összefüggést ismertek fel a NASA amerikai űrügynökség kutatói: a villámlások gyakorisága szoros kapcsolatban áll a felhők jégtartalmával.
A trópusi esők jellemzőit mérő Tropical Rainfall Measurement Mission (TRMM) műhold három éven keresztül gyűjtötte az adatokat, ezalatt milliónál is több felhőt vett alaposan szemügyre. A műhold fedélzeti radarja a felhők jégtartalmát mérte, egy optikai detektor pedig a villámlás fényét észlelte. A két adatsor szerint a havonta és négyzetkilométerenként észlelt villámlások száma 90 százaléknál erősebb korrelációt mutatott a felhők négyzetméterenkénti jégtartalmával. A kisebb méretű egyedi zivatarfelhők esetében az összefüggés még szignifikánsabbnak bizonyult, például 10 millió kilogramm jég percenként 1 villámlást idézett elő. Az összefüggés egyaránt fennállt szárazföld feletti, tenger feletti és part menti esők esetében.
A felhőkben a milliónyi parányi jégkristály sűrűn egymásba ütközik. A feláramlás 15–150 kilométer/óra sebességgel viszi felfelé a jégszemcséket. A kisméretűek az ütközésekben pozitív töltésre tesznek szert, a felhő felső részében gyűlnek fel, a negatív töltésű nagyobb darabok pedig lesüllyednek az alsó tartományba. A töltések szétválása megavolt nagyságrendű elektromos feszültséget kelt, ez váltja ki a villámot. Villámlás léphet fel a felhőn belül, a felhők között vagy a felhő alsó része és a földfelszín között.

Afrikában olyan moszkitókat fedeztek fel, amelyek ellenállnak a maláriát okozó élősködőnek. Sikerült megtalálni az ezért felelős géneket is. Az eredmény a terepmunka és a molekuláris genetika csodálatos kombinációja – nyilatkozta egy szakértő. A Minnesotai és a Princetoni Egyetem, a Seattle-i Rákkutató Központ (USA) és a Bamakói Egyetem (Mali) kutatói Maliban kunyhókban gyűjtötték a nőstény Anopheles gambiae moszkitókat, Afrikában elsősorban ezek terjesztik a maláriát. Hagyták őket szaporodni, majd a szaporulatot egy maláriás falusi ember vérével táplálták. Hét-nyolc nap elteltével felvágták a szúnyogokat és megnézték, hogy mennyi lázállatka (Plasmodium falciparum) spóra van bennük. Minél kevesebb, annál ellenállóbb a szúnyog. A kutatók meglepetésére 101 leszármazott közül 22- ben semmi nyomát sem találták a spóráknak, tehát ezeket a moszkitókat nem fertőzte meg a maláriás beteg vére. Korábban úgy tartották, hogy a legtöbb moszkitó megfertőzhető maláriával.

Furcsa jelenségre, új hibrid halfaj megjelenésére figyeltek fel Északkelet- Mexikóban a Calnali-folyóban. Az elevenszülő fogaspontyok közé tartozó, maximum 7 centiméteresre megnövő Xiphophorus birchmanni nősténye az illatáról ismeri fel a hímet, a hím ugyanis egy jellegzetes szaganyagot bocsát ki. Az utóbbi években azonban zavarok támadtak e kémiai kommunikációban, sok nőstény a fajtársa helyett a rokon, némileg kisebb Xiphophorus malinche hímek közül választott párt. Ezek a hímek is jellegzetes szaggal mutatkoznak be, de ez eltér a X. birchmanni hímek anyagától. A folyó egy hosszabb szakaszán csaknem teljessé vált a keveredés: elszaporodtak a hibrid utódok. Heidi Fisher, a Bostoni Egyetem doktori ösztöndíjasa a huminsavban véli megtalálni a zavarok okozóját, ez a vegyület a szerves anyagok lebomlásának egyik terméke. A folyóba mind több kezeletlen szennyvíz kerül, nagy mennyiségben keletkezik huminsav. Feltevésének ellenőrzésére kísérletsorozatot végzett. A X. birchmanni nőstények számára lehetőséget adott a két faj, a saját és a rokon faj hímei közti választásra, különböző körülmények között. Tiszta vízben, a Calnalifolyóból vett vízben és huminsavval szennyezett, eredetileg tiszta vízben teremtette meg a randevú feltételeit. A nőstények egyedül a tiszta vízben választották következetesen a fajtárs hímeket. A rokonházasságból származó hibrid utódok szaporodóképesek. A folyó a továbbiakban akkor is a hibridek birodalma marad, ha a víz minősége javulna.
Az említett mexikói halak közeli rokonaival itthon is gyakran találkozhatunk. Az Amerika trópusi, szubtrópusi területein honos elevenszülő fogaspontyok közé tartozik ugyanis a legismertebb akváriumi hal, a guppi, s a kardfarkú hal, a Xiphophorus helleri.