Újra ecsetet fog Nagy Zoltán professzor

(...) egyszer már 65 évesen nyugdíjba ment. Szóval ez biztos, tényleg abbahagyja a munkát?

Most is dolgozom. Tudományos cikkeket írok, két könyvben is közreműködöm. Az egyik arról szól, ami sokakat érdekel és sokaknak van valamilyen elképzelése is a témáról,  tehát arról, hogyan működik az agyunk. A másik, a kézírás neurológiai elemzését taglalja. Emellett továbbra is hetente bejárok a Városmajori Klinikára, lejárok Veszprémbe az egyetemre, ahol az egészséginformatikai szakirányú képzés keretében idegélettant tanítok, és számomra izgalmas témák kutatásában veszek részt. Az Országos Klinikai Idegtudományi Intézetben is megmaradt a szobám, és a lehetőség, hogy epidemiológiai adatok elemzésével foglalkozzak. De teljesen más területek is érdekelnek. Munkatársaimmal vizsgáljuk a festmények befogadásának neurobiológiáját. ezt a kutatási irányt nevezik neuroesztétikának. Azt vizsgáljuk, hogy mi a különbség az agyi hálózatok alakulásában, ha egy festményt egy képzőművész (szakértő),vagy egy "civil"(nem szakértő)figyel meg. Az amerikai úti intézetben erre megvannak a műszeres feltételek. Nagyon érdekesek az első eredmények, mert egyértelmű különbségeket találtunk.Az okok elemzése az agykutatás legizgalmasabb kérdéseit vetik fel, de ennek külön beszélgetést lehetne szentelni.

Gondolom nem véletlenül épp a festészet a kutatása tárgya, hiszen ön is fest, legalábbis festett. 2011-ben közös kiállítása volt textilművész feleségével Tihanyban, az azóta elhunyt Ferenczy-díjas Manninger Máriával. Most, hogy talán egy kicsivel több ideje lesz, elképzelhető, hogy újra ecsetet ragad?

Elárulom, éppen a múlt héten vásároltam vásznakat és festéket. Régóta nem foglalkoztam ezzel, úgyhogy először össze kell szednem magam, az önbizalmamat visszaszerezni, hogy nem felejtettem el a „képcsinálást”. (...)

Forrás: Semmelweis Egyetem

Az egyetemen is a korábbi szigorral tartotta magát az elvárásokhoz?

Ott már azért egy kicsit kiengedtem. Nagy barátságok szövődtek, olyan kapcsolatok alakultak ki, amelyek máig tartanak. Sokat tanultunk, de azért voltak kilengések. Elég, ha azt az esetet említem, amikor anatómia órán az egész ösztöndíjamat eljátszottam pókeren. Az egyetemen már lázadtam is. Nagyon érdekelt a biokémia, de a gyakorlati tanárunk annyira iskolásan tartotta az órát, hogy finoman fogalmazva elég sokat rendetlenkedtem ezeken a gyakorlatokon. A renitens magatartásom miatt nem kaphattam jelest, ez meg is pecsételte a biokémikus karrieremet. Később a kórbonctan, elsősorban a kórszövettan érdekelt. A sikeres szigorlat után tudományos diákkörösként a Haranghy-intézetbe kerültem, ahol a professzor témájával az öregedéssel, a rostok öregedésével foglalkoztam, majd Jellinek Harry professzor munkacsoportjában folytattam az érpathológia kutatásával, ami a mai napig is valamiképpen kapcsolatban van a munkámmal, a stroke problémájával. Ne feledjük, hogy az agyi erek kórállapotának következménye a stroke. Jellinek professzor mellett pályám alakulására nagy hatással volt Hüttner István professzor, aki később Montrealban is főnököm volt. Ebben az intézetben együtt dolgozhattam a pathológia számos kiválóságával. Barátságuk nagy érték számomra.

Szóval belevetette magát a munkába. Semmi szórakozás?

Nagyon jó társaság volt az intézetben, rengeteg energiánk volt. Sokat dolgoztunk, de állandóan ugrattuk is egymást, gyakran bolondoztunk.

Mit ért bolondozás alatt?

Egyszer például „álruhában” az állami lakásokat karban tartó Ingatlan Kezelő Vállalat munkásainak adtuk ki magunkat egy barátommal,  mert megtudtuk, hogy egy kollégánk hetek óta könyörög a cégnek bizonyos javítások elvégzéséért. Amikor megjelentünk egy vödör homokkal, elterjedt a házban, hogy itt vannak az IKV-sok, és szinte minden lakásba behívtak, hogy javítsunk meg valamit. Mi mindent elvállaltunk, majd eltűntünk. Nagy botrány lett belőle. Végül is az IKV elvégezte a munkákat. Ehhez hasonló ugratások története ma is kering az egyetemen. (...)

További részletek a Weborvoson