Elhunyt Entz László érsebész professzor
Életének 72. évében elhunyt Entz László érsebész professzor, a Semmelweis Egyetem korábbi érsebészeti tanszékvezetője, a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika egykori igazgatóhelyettese. A Semmelweis Egyetem saját halottjának tekinti egykori munkatársát, aki tudományos munkájával elévülhetetlen érdemeket szerzett hazájának és a Semmelweis Egyetemnek.
Entz László érsebész professzor, a Semmelweis Egyetem korábbi érsebészeti tanszékvezetője, a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika egykori igazgatóhelyettese, számos hazai és nemzetközi tudományos társaság tagja, az egyetem emeritus professzora 2023. május 6-án, szombaton váratlanul és tragikus körülmények között elhunyt. Ez az olvasó számára szomorú, száraz tény. Nekünk, akik évtizedek óta együtt dolgoztunk, éltük életünket Lacival itt a Városmajorban, ezek a szavak nem fejezhetik ki a váratlan távozás jelentette bénító lelki fájdalmat, a hátrahagyott űr betölthetetlensége felett érzett kétségbeesést. Entz Lacival a „Városmajori család” egy emblematikus és ikonikus tagját veszítettük el – írják a Semmelweis Egyetem portálján közzétett nekrológban Szabó Zoltán és Merkely Béla.
Vannak „majorikumként” ismert különleges, leginkább a városmajori klinikára jellemző műtéti eljárások. A klinika több mint hét évtizedes történetében azonban voltak és vannak olyan orvos munkatársaink, akiket a hungarikumok mintájára bátran lehetne „majorikumként” emlegetni. Entz László ilyen majorikum, egy igazi „Homo Majorensis” volt! Az egyetem elvégzését követően 47 éven keresztül a Semmelweis Egyetem és a városmajori klinika volt egyetlen munkáltatója. Közvetlenségével, kompromisszumokat kereső emberi és vezetői attitűdjével, megszállott optimizmusával, a mindenben és mindenkiben a jót kereső és azt meg is találó keresztényi hozzáállásával munkatársainak széleskörű megbecsülését vívta ki. Laci az Entz orvosdinasztia hatodik generációs tagjaként génjeiben örökölhette őszinte nyitottságát a teremtett világra és abban az emberre, ahol a becsület, a tisztesség és emberség mellett az orvosi hivatás iránti elkötelezettség és a legmagasabb szintű szakmai igényesség volt a zsinórmérték. Szakmai előmenetelét az általa elvégzett sok ezer érsebészeti műtéti beavatkozáson túl, németországi tanulmányútjával, számtalan hazai és nemzetközi kongresszusi előadásával, publikációs aktivitásával, kiterjedt nemzetközi szakmai kapcsolatrendszerével alapozta és erősítette meg. A Soltész Lajos, Papp Sándor, Nemes Attila, Acsády György professzorok kezeiből megörökölt városmajori érsebészeti stafétabot megérdemelten került Entz László kezébe. Szakmai elkötelezettségét, a betegek iránti tiszteletét, a munkatársaihoz való viszonyulását a családi indíttatáson túl olyan városmajori orvoslegendáktól tanulta, mint Szabó Zoltán szívsebész professzor, vagy Szabó Imre, a magyarországi érsebészek doyenje. Előbbi nagy elődről szólva Entz Professzor így fogalmazott: kitűnő példa volt arra, hogy milyen fontos lehet az embernek a munkahelye. „Szabó Zoltán arra tanított, hogy azt kell mindig nézni, hogy a betegnek az adott pillanatban mi a legjobb. 30 éve eszerint próbálok cselekedni.”
Hivatásában elért eredményei nyomán 2021-ben megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. A Semmelweis Egyetemen Soltész Lajos Emlékéremmel, valamint Pro Universitate díjjal is elismerték munkásságát.
Laci egy igazi reneszánsz ember volt, aki a szakmáján túl megszállott szerelmese lett a színművészetnek: évtizedek óta volt vezetője, rendezője, színésze a Dunaalmási Öregmalom Színtársulatnak. Sajnálatosan bekövetkezett távozásának napján éppen egy újonnan lelt Molnár Ferenc darab ősbemutatójára készültek. A gasztronómia elkötelezett híveként nemcsak igazi ínyenc, de remek szakács is volt. Ételeivel nem ritkán kápráztatta el meghívott vendégeit, akikben soha nem szűkölködött. A szinte mindennapossá vált társasági együttlétei éltető eseményei voltak klinikán kívüli életének. A négy gyermek és tizenöt unoka jelentette szűkebb Entz családon és a kiterjedt hazai és külföldi rokonságon túl Laci számára a Városmajor jelentette a második otthont, és az ő esetében, ez nem egy elcsépelt, üres frázis. „A városmajori klinika az életemet jelenti: az ember arra született, hogy dolgozzon, és ha azt csinálhatja, amit szeret, az egy adomány.” – ő fogalmazott így nemrég a klinikáról íródó kötetbe szánt vele készült interjúban a Vársomajorról, mint második családjáról szólva. Nem tudott és nem is akart a Városmajor nélkül élni. Azon a bizonyos tragikus reggelen is éppen a klinika kapujában lett rosszul. Az akutan fellépő mellkasi tünetek alapján maga állította fel a diagnózist. Annak a főverőér katasztrófának a diagnózisát, melynek fenyegető tüneteit nagyon is jól megismerte majd’ félévszázados érsebészeti munkássága során. A sors kegyetlen iróniája, hogy az érkatasztrófa legsúlyosabb klinikai megjelenése sújtotta őt, így sajnos életét nem sikerült megmentenünk. Távozásával pótolhatatlan veszteség érte a városmajori klinikát, a Semmelweis Egyetemet, és a magyar tudományos és szakmai közösséget. Gyászoljuk a Városmajorért és a Semmelweis Egyetemért mindig tenni kész kollégát, a betegei iránt elkötelezett orvost, az orvostanhallgatók és a fiatal érsebészek képzését hivatásnak tekintő egyetemi oktatót, a közösségalakító embert, a barátot, az igazi „Homo Majorensist”!
A teljes nekrológ ITT olvasható.
