Belgiumban is voltak részesei a hitleri fajnemesítő szülőotthon-programnak

A titkos szülőotthon és bölcsőde Liege mellett Wégimont kastélyában működött 1943-44-ben. A német irányítók főként olyan asszonyokat fogadtak ott be, akik német katonáktól vagy rendőröktől estek teherbe. A gyermekeket később alaposan megvizsgálták, hogy eleget tesznek-e a faji követelményeknek, az anyáknak pedig felajánlották, hogy - számukra titkosságot biztosítva - gyermekeiket a náci párt katonai és védelmi szervezete, az SS gyámkodása alatt felnevelik, vagy pedig anyagi és más segítséget nyújtanak nekik, ha a kicsiknek a nemzetiszocializmus eszméinek megfelelő neveltetést biztosítanak.
A Heinrich Himmler vezette SS fennhatósága alatt, 1935-ben indított Lebensborn-program a hitleri Németország történetének egyik utolsó tabuja, sok elemét még mindig homály fedi. Mendemondák és filmek szerint elit bordélyokban kékszemű, szőke nők fogadták az SS-tiszteket, a cél pedig egy új árja faj kinemesítése volt. Az igazi történet azonban a kutatások szerint inkább arról szól, hogyan válogatták ki a nácik nagy műgonddal azokat a gyermekeket, akik megfeleltek az árja faj követelményeinek.
A program vezetői egyebek között nehéz helyzetbe került terhes nőket céloztak meg csábító ajánlatukkal, amely szerint babájukat megfelelő körülmények között, állami otthonokban szülhetik meg, és ott is maradhatnak, amíg alkalmas nevelőszülőket találtak a gyermeknek. Ez előtt azonban mindkét szülőt megvizsgálták, és nemcsak az árja kvalitásokat, hanem a mentális és genetikus betegségeket, problémákat is figyelték.
Óvatos becslések szerint csak Németországban legalább 5500 ember élhet még ma is, akik e program keretében születtek, és akiket gondosan megválogatott, ideológiailag megbízható pótszülők neveltek. 1940 után a megszállt észak-európai országokra is kiterjesztették a programot, bizonyos Inge Vermietz irányítása alatt.
Mivel ezen gyermekek jó részére a háború után szomorú sors várt (általában kiközösítették és megvetették őket), később sokan közülük kártérítésért folyamodtak. Norvégiában néhány éve kárpótlást is kaptak az államtól.
A belgiumi gyermekeket az ardenneki otthon 1944-es kiürítése után a környező országokban szórták szét nevelőszülőknél. A Le Soir kapcsolatba lépett közülük néhánnyal, és megállapította, hogy mai hozzáállásuk két csoportba osztható: egy részük makacsul kutatja múltját és tényleges kilétét, mások viszont túl fájdalmasnak tartják a múlt bolygatását, és inkább lezárt ügyként kezelik azokat az éveket. Szinte valamennyiükben jelen van mindazonáltal a szégyenérzet: jóllehet tisztában vannak azzal, hogy nem tehetnek arról, ami csecsemőként történt velük, mégis röstellik, hogy részt vettek a mesterséges faji kiválasztás programjában.
Egyikük, a ma már a franciaországi Nancyban élő Gizela Magula a lapnak úgy nyilatkozott, olyan szégyenről van szó, amelyet senki nem érthet meg, amely belülről tönkreteszi az embert. "Nem létezik ennél nagyobb erkölcsi fájdalom" - fogalmazott a hölgy, aki 1943 októberében született Wégimont-ban.
Azt is elmondta, hogy hosszas kutatás után 2005-ben sikerült rábukkannia édesanyja nyomára egy festői belga kisvárosban, Huyben. Bár az anya röviddel az előtt elhalálozott, hogy kapcsolatba tudtak volna lépni, Gizela kiderítette, hogy a világháború alatt a náci pogrom elől Brüsszelbe menekült magyar asszonyról van szó. A "Lebensborn-gyermek" úgy tudja, édesapja pedig egy osztrák férfi volt, aki a német hadsereg tagjaként a belgiumi Mechelenben szolgált.

Veres Béla (MTI)