A bezártság és a járvány utóhatásai
Hogyan reagálunk a járvány miatt elrendelt intézkedésekre? Kik fogadják el jobban a maszkot, vagy az egymás közti távolság betartását, s miért nem érzi mindenki, hogy veszélyes lehet rá, vagy szeretteire a vírus? Az ELTE pszichológusai egy ötezer fő bevonásával készült felméréssel igyekeztek a kérdésekre választ adni.
A Diagnosztika és Terápia Kiválósági Program videósorozatának harmadik részében Urbán Róbertet, az ELTE PPK Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszék vezetőjét kérdezték.
Miért viseljük nehezen a kötelező bezártságot?
Jelenleg egy krónikus stresszhelyzet áll fent, kiegészülve egy ingermegvonásos környezettel, amihez életkörülményektől függően hozzáadódhat egy zsúfoltságélmény vagy az elmagányosodás érzése. Az összetett hatásrendszer mellé társul a jövőre vonatkozó bizonytalanság. Mindemellett a személyek megélhetik a kontrollvesztés élményét, vagyis, amit eddig úgy éreztek, hogy szabályozni, irányítani tudtak, elvesztik. Az egész helyzetet átszínezi a krízis, azaz a váratlan, külső tényezők által megváltozott élethelyzet, amiben az eddig megszokott működési mechanizmusok helyére újakat kell kitalálni, kialakítani. A bezártság egy nagyon komplex élethelyzettel jár.
De azt látjuk, – és ez egy nagyon fontos üzenet –, hogy a korábbi krízishelyzetekből tanulva az emberek túlnyomó többsége túllesz ezen, és vissza tud térni a megszokott életéhez. A pszichológusoknak azokhoz az emberekhez kell elsősorban eljutniuk, akik a többletterhek mellett nehezen tudnak túljutni a kialakult helyzeten.
Hogyan lehet megbirkózni a hosszú ideig tartó kényszerű távolságtartással?
A betegségtől, járványól való félelem hozadéka az elmagányosodás. Különösen az idős emberek szempontjából. Azt látom, hogy az idős emberek magukra maradtak, ugyan a gondoskodó gyerekek elviszik a csomagokat, leteszik az ajtajuk elé, viszont elmaradnak a hétköznapokban megszokott és fontossá vált társas interakciók. Ez a paradoxon az egészben. Feláldozzuk az egészség érdekében azt az emberi sajátosságot, hogy folyamatosan interakcióban legyünk, pedig szükségünk van az emberi érintésre, kapcsolatra. Nem könnyű meghatározni, hol van az egyensúly ebben a helyzetben: mennyi mindent lehet az egészség miatti aggodalom okán feladni az életminőség rovására. Egy kicsit azt érzem, hogy átbillent a mérleg. A szabadságunkból és az emberi természetünkből sok elemet feláldozunk az egészségért. Az emberi természet társas természet. Az evolúció által is a társas mechanizmusok kerültek előtérbe, amiket most felül kell írnunk a védekezés érdekében.
Online felületeken próbáljuk pótolni a találkozások hiányát. Még, ha gyakoribbá válnak általa a kapcsolattartások, beszélgetések, mégsem tudja pótolni az űrt. Miért van ez?
Az online tér nagyon sok szempontból beszűkít, csak a vizuális és auditoros ingereket észleljük, de nem érezzük a másik illatát, szűkebb tartományban látjuk a másik mozgását, hiányoznak az apró rezdülések, gesztusok, érintések. Ez fokozottabb figyelmet igényel, fárasztóbb, kevesebb spontaneitással jár. A biológiai rendszerünk nem ahhoz adaptálódott, hogy egy másik személlyel elsősorban vizuális és auditoros csatornán keresztül érintkezzünk. (...)
Segítenek a társállatok átvészelni ezt az időszakot?
Más kutatásokból tudjuk, hogy ahogy az emberi kapcsolatok képesek enyhíteni a stressz élettani hatásain, ugyanígy gyaníthatjuk ezt az állatok részéről is. Persze az nem lenne jó, ha valaki a most érzett magányosság miatt vállalna hirtelen társállatot, hiszen mi lesz a helyzet megszűntekor, ha visszaáll az az életritmus, ami eddig sem tette lehetővé az állattartást. Azt elképzelhetőnek tartom, hogy azoknak, akik állatot tartanak, némileg könnyebb a kialakult helyzetet elviselni, de ezt meg fogjuk tudni mondani a kutatásunkból.
Mit lehet tovább vinni egy ilyen helyzetből?
Sokan beszélnek arról, hogy meg fognak változni az utazási szokások, és több más eddigi szokásunkat is felülírhatja a járvány tapasztalata. Én, mint aki azzal foglalkozom, hogy az emberek hogyan tudják megváltoztatni a viselkedésüket a saját egészségük érdekében, látom azt, hogy mennyire nehéz a viselkedésváltozás. Ha minden visszatér a régi kerékvágásba, akkor a viselkedés is visszatér a régi kerékvágásba. Ha az életmódunkat meghatározó tényezők nem változnak, akkor a viselkedésünk is ugyanaz lesz. (...)
