A juvenilis idiopathiás arthritis (JIA) a leggyakoribb gyermekkori krónikus reumatológiai kórkép, prevalenciája megközelítőleg 1/1000-re tehető. A JIA gyakran felnőttkorban is folytatódik és hosszú távon szignifikáns morbiditást eredményezhet, beleértve a testi fogyatékosságot is.
A rheumatoid arthritis (RA) terápiás palettája a célzott szintetikus betegségmódosító szerekkel (tsDMARD), a JAK-inhibitorokkal (JAKi) bővült az elmúlt években.
A túlsúly és az elhízás okozta egészségügyi és gazdasági teher egyre sürgetőbb megoldást igényel. Az obezitás kezelésére irányuló törekvések eredményeként a diéta mellett hatékony gyógyszeres kezelési lehetőségek is elérhetők. A hatékonyság mellett a figyelem középpontjába került a kardiovaszkuláris biztonságosság, illetve a preventív hatás.
A CTLA4-, PD1- és PDL1-gátlók egyre szélesebb körben alkalmazott immunellenőrzőpont-gátlók az onkológiában. Alkalmazásukkal igen tartós és kifejezett javulást tapasztalunk a túlélési mutatókban. Mellékhatásukként autoimmun betegségek is megjelenhetnek, melyek miatt a mellékhatás-menedzsmentben szemléletváltásra volt szükség.
Az enyhe kognitív zavar a demenciák kórelőző állapota, jelentőségét az adja, hogy ebben az állapotban drámaian megnő a demenciába való progresszió esélye. Egyben jó esélyt jelent a betegség kialakulásának megelőzésére. Cikkünkben összefoglaljuk a legfontosabb rizikófaktorokat és tárgyaljuk a megelőzés lehetőségeit.
A neurokognitív zavarok egyre nagyobb kihívás elé állítják az egészségügyi ellátást. Hazánkban is aluldiagnosztizált, hiányosan felismert, hiányosan kommunikált, alulkezelt és alulgondozott a demencia. A háziorvosok szerepe kiemelkedő a korai felismerésben és a demenciával élők gondozásában. A kompetenciahatárok betartása mellett növelni kell a rizikócsoportba tartozók szűrési gyakoriságát, a betegvezetésben javítani kell a kognitív, a pszichés és viselkedési (BPSD) tünetek kezelési gyakorlatát a háziorvosok körében.
A címben szereplő kérdés nem új keletű, M. Fisher már a Brit Diabétesztársaság kongresszusán, 1996-ban Dublinban tartott „state of the art” előadásában provokatívan azt javasolta, hogy a cukorbetegséget úgy kellene definiálni, mint „korai szív- és érrendszeri halállal járó állapot, amely krónikus hiperglikémiával jár, és akár vaksággal és veseelégtelenséggel is járhat”. Azóta is sokan idézik, kifejezve, hogy a cukorbetegek jelentős hányada szenved kardiovaszkuláris betegségben, a szív-ér rendszeri betegség a halálozás leggyakoribb oka cukorbetegségben. A 2-es típusú diabétesz jelentős kockázati tényező a kardiovaszkuláris betegségek kialakulásában. Azonban nem lehet egyenlőségjelet tenni a kardiovaszkuláris betegség és a diabétesz közé. A 2-es típusú diabétesz mint összetett anyagcserezavar sokkal kiterjedtebben érinti a szervezetet, szinte minden szervét, szövetét. Számos kórfolyamatot elindítva, vagy felgyorsítva vezethet szövődményekhez, melyek között a szív-ér rendszert érintőek a gyakoriságuk és magas halálozási kockázatuk miatt bírnak kiemelkedő jelentőséggel. A kardiovaszkuláris betegségek a szív és az erek rendellenességeit foglalják magukban, kialakulásukban fontos szerepük van az anyagcsere-betegségeknek. A svéd diabéteszregiszter adatai alapján az utóbbi évtizedekben csökkent a 2-es típusú cukorbetegek szív-ér rendszeri szövődmények miatti halálozása, azonban még így is jelentősen magasabb az átlagpopuláció halálozási adataihoz viszonyítva. A csökkenésben jelentős szerepe van az újabb antidiabetikumoknak és kezelési elveknek.
A címben szereplő kérdés nem új keletű, M. Fisher már a Brit Diabétesztársaság kongresszusán, 1996-ban Dublinban tartott „state of the art” előadásában provokatívan azt javasolta, hogy a cukorbetegséget úgy kellene definiálni, mint „korai szív- és érrendszeri halállal járó állapot, amely krónikus hiperglikémiával jár, és akár vaksággal és veseelégtelenséggel is járhat”.